Tíz éve hunyt el Rózsás János, rá emlékeztek Nagykanizsán

Halála évfordulóján a Honvéd Kaszinó és a Pannónia Kulturális Egyesület közösen rendezett irodalmi estet, péntekre pedig a Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetem szervezett több egymást követő eseményt. A szerdai program során előbb Halmos Ildikó, majd Balogh László polgármester – akinek nagyapja szintén Gulag-fogolyként hunyt el – köszöntötte a jelenlévőket. Utóbbi kitért arra, hogy Rózsás János kivételes személyiség volt, hiszen a 9 éves fogsága alatt ért megpróbáltatásai ellenére békességóhajtás volt jellemző rá.

Rózsás János életéről Szemes Péter irodalomtörténész, a Pannónia Kulturális Egyesület elnöke szólt. Elmondta: az 1926-ban született író leventeként esett szovjet fogságba, majd diverzió és hazaárulás vádjával tíz év kényszermunkára, valamint örökös száműzetésre ítélték. Kilenc évig sínylődött a Gulag különböző kényszermunkatáboraiban, így ismerkedett meg, s töltött együtt három évet a későbbi Nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicinnel. Szemes Péter arra is kitért, hogy az orosz mentalitástól sosem állt távol a rabok távoli területekre hurcolása, gondoljunk csak a lengyel nemesi felkelésben részt vett Benyovszky Móricra, vagy az 1956 utáni megtorlásokra.

Németh István Péter költő-irodalomtörténész főként Rózsás János erkölcsi jellemvonásait emelte ki, amiben beszélgetőtársai is partnerek voltak. Többek közt úgy fogalmaztak: Rózsás János egy tiszta, egyenes gerincű példaember volt, aki nemcsak azt mutatta meg, miként lehet az embertelenségből pozitív világlátással kilábalni, de azt is szem előtt tartotta, hogy egy nép kultúrája nem szenvedhet csorbát vezetői tettei, megnyilvánulásai miatt. Rózsás János a Keserű ifjúság, majd az azt követő Éltető reménység című önéletrajzi írásaival örök emléket állított a Gulag és GUPPI táboraiba elhurcult hétszázezer magyarnak, köztük annak a kétszázezer személynek, aki sosem tért vissza onnan.