Emléktúra az Isonzó mentén

A víz már rég elmosta a háború szennyét, de a környező hegyekben, a fák között megtaláljuk a harcok nyomait, a Doberdó- és a Komeni-fennsíkon, vagy a köztük húzódó Vallone-völgyben.

A Letenyei Polgári Egylet szervezésében került sor a szlovén– olasz határvidéken az emléktúrára a Turba 150 Emlékév keretében, melyen e sorok írója is részt vehetett. Vezetőnk Fülöp András hadszíntérkutató, a Szent György Lovagrend tagja és a Grádics Egyesület elnöke volt, aki az emlékév kapcsán elmondta, hogy Turba József ezredes 150 éve született. Ő volt a parancsnoka 1917 nyarától a háború végéig a császári és királyi 83. gyalogezrednek, mely alakulat 140 éves. A 83-as gyalogezred kötelékében harcolt 1918 februárjától a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred III. zászlóalja, vagyis zalai és vasi bakák együtt küzdöttek a Piave folyó mentén.

A hajnali indulás után a buszon eltöltött időt kihasználva vezetőnk beszélt arról, hogy miért fontos nekünk, magyaroknak ez a terület. Tegyünk itt mi is egy rövid történeti áttekintést:

Olaszország 1915-ben belépett a háborúba, hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Az antant cserébe Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriát és Dalmácia egy részét ígérte oda. A harcok 1915 nyarán kezdődtek, a 600 kilométeres olasz fronton belül az isonzói mintegy 100 kilométer hosszan húzódott. Itt a domborzat miatt csak néhány tíz kilométeren adódott jó lehetőség az előrenyomulásra. Az olaszok több mint 5-6-szoros túlerőben voltak, a Monarchia csapatai védekezésre rendezkedtek be, és két hídfőt tartottak fenn egy későbbi lehetséges ellentámadás kiindulópontjaként. Északon Tolmeinnél és délen Görznél. Ezeknek a hídfőknek az elfoglalásáért bontakoztak ki az elkövetkező időszakban a legvéresebb ütközetek. 1915 nyarától 1917 nyaráig 11-szer próbáltak az olaszok áttörni, teljesen egyszer sem sikerült, viszont állandó nyomás alatt tartották a csapatokat. Nagy létszámú hadseregek csaptak össze, a csaták területnyereségre csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt mindkét oldalon. A területet a „legmagyarabb Habsburg”, József főherceg parancsnoksága alá tartozó magyar hadosztályok alkotta VII. hadtest védte. A harcok az Isonzónál egészen 1917 őszéig, a caporettói áttörésig tartottak, ekkor sikerült az olaszokat a Piave folyóig visszaszorítani. A 12 isonzói csatában a monarchia több mint félmillió katonát vesztett.

Történeti áttekintéssel a tarsolyunkban néhány órával később érkeztünk meg az első állomásra, Volcja Draga település osztrák– magyar katonatemetőjéhez, ahol bizonyítottan a nagykanizsai császári és királyi 48-as gyalogezred 129 katonája nyugszik, nevük táblán olvasható. A temetőben egy piramis alakú emlékművet állítottak, és magyar nyelvű információs tábla is jelzi hőseink emlékét. Volcja Dragaban csatlakoztak hozzánk alpinik, az olasz hegyivadászok Chiarano-Fossalta Maggiore csoportjának tagjai. Ők a speciális hegyi gyalogság katonái. Jellegzetes madártollas kalapjukban közösen koszorúzták meg a magyar katonák emlékművét a polgári egylet képviselőivel az olasz–magyar barátság jegyében.

Az emlékút fő eseményére Kostanjevica na Krasuban került sor. A helyi, Szent Márton tiszteletére szentelt templom előtt információs táblát avattak, melyen magyar nyelven is olvasható a tájékoztatás arról, hogy 1915 nyarától egy éven át a helyi iskolában rendezte be főhadiszállását József főherceg. A harcok 1916-ban érték el a falut, és egy évig húzódott itt a frontvonal. Itt szolgált a 20. honvéd gyalogezred is, melynek laktanyája Kanizsán volt. Rájuk is emlékezve a Zala Honvéd Hagyományőrző Egyesület két tagja, Druskóczi István és Czernek István korhű egyenruhában tisztelgett az emléktábla előtt. Az ünnepségen jelen volt, és a további programba bekapcsolódott Kaputa László ezredes, a Ljubljanai Magyar Nagykövetség véderő-, katonai és légügyi attaséja is. A templomban Aigner Géza letenyei plébános vezetésével a Szombathelyről elhozott Szent Márton-ereklye előtt imádkoztak a magyar vendégek és a helyiek közösen, majd Dinko Bizjak helyi plébános és Aigner Géza atya áldották meg a táblát.

Az út a Pecinka-barlang felkeresésével folytatódott Lokvica falu közelében, ahol egykor a segeti tábort kialakították. A sátor-, majd barakktábor menedékszállásként, feltöltőtáborként működött a frontvonal mögött, 1915 nyarától egy évig. A hely az ott járt magyar katonák számára mesebeli „város” illúzióját keltette, miközben a harcok leginkább húsdarálóhoz hasonlítottak. Egy, a frontvonalban eltöltött hét után visszavonták a küzdő egységeket ebbe az illúzióvilágba, ahol töltődhettek a katonák, volt könyvtár, mozi, vidámpark, de a bakák lelki gondozására is odafigyeltek, felekezetek szerint négy kápolna és egy zsidó imahely épült. A Pecinka egyike az itteni karszti barlangoknak, amit több másikkal együtt kavernákká alakítottak, ami fedezékül szolgált. A 150 méter hosszú barlangban a katonák fapriccseken aludtak, a tűzhely fölé mesterséges kéményt vájtak. A barlang közel 500 fő biztonságát szolgálta. A kényelmét már kevésbé, hiszen állandó volt a nedvesség, elszaporodtak a tetvek, a patkányok. Felérve a barlangból kivezető lépcsőn elénk tárulnak a hegyek, amiket ma már sűrű növényzet borít, de amikor itt húzódott a frontvonal, csupasz pusztaság honolt a tájon. Az egykori tábor területéről kiérve a kanyargós úton felemelkedtünk a Sveta Gorára, a „Szent Hegyre”, ahol Magyarország első világháborús központi emlékműve is található. Itt rövid megemlékezéssel és koszorúzással tisztelegtek az emlékezők, és olvashattak az ott található táblán magyar nyelven a magyar katonák áldozatvállalásáról az Isonzó-fronton. Az emlékhelytől gyönyörű kilátás nyílik a folyóra és Görz városára. Továbbhaladva az emelkedőn érünk fel a csúcson álló Mária-kegyhelyhez, ahol az 1500-as években jegyeztek fel Mária-jelenést. Az emléktúra utolsó állomása előtt még a közelben fekvő Oslaviában álltunk meg, ahol az olaszok monumentális „csontkamrát” emeltek. Az építészeti stílusa alapján erődítményre emlékeztető osszáriumban több mint 57 ezer olasz és 539 osztrák–magyar katona maradványait helyezték el az 1930- as években.

A napot Görz, avagy Gorizia városában zártuk. A település fontos helyszíne volt a monarchia védelmének, majd a 6. isonzói csatában az olaszokhoz került. Ezután kényszerült az osztrák–magyar hadvezetés csapatainak visszavonására az oly sok emberáldozatot követelő Doberdó-fennsíkon. A következő öt isonzói csatában már a Görztől keletre húzódó magaslatokon folytak a legvéresebb küzdelmek. A városban felkerestük az Európa-parkot a vasútállomásnál, ami azért jelképes, mert a második világháború után a települést kettéosztották, a régi vasútállomás egyik része Olaszországhoz, míg a másik része Jugoszláviához tartozott, ahol felépült egy önálló kisváros, a most szlovén Nova Gorica. A parkon át húzódó határkerítés ma már nem akadályozza az átkelést a két ország között.

Az emléktúrán részt vett a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány több munkatársa. Ők a bejárt vidék első világháborús történéseit ismertették a csoport tagjaival, akiket a honvédek mellett huszár hagyományőrzők is elkísértek.