Rákóczi-emlékhelyeket látogattak meg a zalai túrázók

Május 7-e és 8-a csupán cseppeket biztosított annak az életútnak a megismerésére, helyszíneinek felidézésére, amit jelentős törekvések ellenére máig sem sikerült a nemzeti kánon és általános nemzettudat elvárható szintjére emelni. 

Viszont megelégedéssel és örömmel töltött el bennünket, hogy utunk során volt módunk találkozni több zalaegerszegi, sőt, más országrészünk hazánkfiaival is, kellemes meglepetésként még budapesti középiskolák tanulóival is. 

Utazásunk a mai Magyarország és Szlovákia területeit érintette, s a korábbi évtizedek ismereteinek fényében élőben szemléltette a Trianon utáni magyarság vesztes, folyamatos és felgyorsuló folyamatait. 

Ennek eklatáns példája volt utunk első állomása, Kassa, több erdélyi fejedelmünk kedvenc székhelye, így II. Rákóczi Ferencé is. 

Ez a város, amely a nyolc­éves szabadságharc után a törökországi emigráció személyeinek adott 1906-ban, méltó ünnepségeket követően örök nyugvóhelyet a keresztény világ legnagyobb szentjeként tisztelt Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett székesegyházban. Itt nyugszik II. Rákóczi Ferenc fejedelem, az ő édesanyja, a hős Zrínyi Ilona, a kuruc sereg vezére, a fejedelem hűséges bajtársa, gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és felesége, Csáky Krisztina, Sibrik Miklós és fejedelmünk elsőszülött fia, Rákóczi József. 

Kassa belvárosában sétálva büszkeséggel szemléltük elődeink középkortól a millennium időszakáig létrehozott csodálatos építészeti remekeit, amelyek szorosan kapcsolódtak történelmi múltunkhoz és tiszteletre méltó nagysá­gainkhoz. Méltatlannak találtuk viszont, hogy nagy mártírunknak, gróf ­Esterházy Jánosnak, akinek ­boldoggá avatása folyamatban van, nemzetektől független, igaz keresztényi magatartása, emberszeretete csak egy étterem udvarán elhelyezett szobrot ér az ott élő maiaknak. 

Trianon szelleme mindenhol megérintett bennünket, és fájdalom volt tapasztalni, hogy az 1910-es népszámláláskori 75,4 százalék magyar és 14,8 százalék szlovák lakosságú történelmi városban, Kassán a 2021-es kimutatás szerint – bár időközben óriási lélekszám-növekedés történt – a magyarság aránya 2,46 százalékra zsugorodott. 

A belvárosi séta a másik fontos emlékhelyet is érintette, a Rodostói házat, amelyet a hamvak 1906-os hazahozatalát követő Rákóczi-kultusz folytatásaként építettek fel az eredeti rodostói lakóház elemeiből. Ez nemcsak az emlékhely hagyományőrzése érdekében volt szerencsés, hanem a hamarosan kitörő első világháborút megelőző lépésként is, mivel az eredeti Rodostót a harcok jóformán megsemmisítették. 

A Kassán létrehozott – eredeti anyagokat felhasznált – másolat hűen tükrözi törökországi menekültjeink lakóházát, berendezésével és muzeális tartalmával élethűen adja vissza száműzötteink mindennapjait. 

Következő úti célunk a végső nyughely Kassáról a születési helyre, Borsiba, a Rákócziak egyik várába vezetett. Mint ismert, édesanyjának, Munkács vára későbbi hős védőjének, Zrínyi Ilonának a szülési előjelek miatt utazását meg kellett szakítania, így itt hozta világra gyermekét, későbbi nagy szabadságharcos fejedelmünket, II. Rákóczi Ferencet. 

A Rákóczi-szarkofágoknál és -szobroknál, Kassától Bor­siig feliratos babérkoszorúkkal róttuk le tiszteletünket. 

A korábban romosan ismert borsi vár gyönyörűen felújítva, múzeummá alakítva fogadja fejedelmet tisztelő zarándo­kait. Mint számtalan, jelenlegi országhatárunkon túl eső építészeti és történelmi emlékhelyünket, a magyar állam újította ezt is fel, mindössze 1-2 százalék szlovák hozzájárulás mellett.

Késő alkonyatkor, Borsit elhagyva, átlépve a névleges szlovák–magyar határt, megérkeztünk támaszpontunkra, szálláshelyünkre, Sátoraljaújhelyre, a Rákóczi Szövetség március 27-én felavatott Rákóczi Tábor és Rendezvény Központjába, amely Zemplén hegye Alföldre néző utolsó vonulatának felső oldalába épülve csodálatos kilátást nyújt a tokaji borvidék és az Alföld messzi területeire is. 

Az épület falán a szövetség első elnökének, dr. Halzl Józsefnek nemrég elhelyezett emléktábláját szintén megkoszorúztuk. 

A Rákócziak néhai várai és birtokai között – amelyek korukban a legnagyobb főúri birtokot jelentették – továbbhaladva Sárospatakra, a szépséges környezetű Bodrog partján elhelyezkedő, a Vörös-toronyról is ismert Rákóczi-várhoz érkeztünk. Évtizedekkel ezelőtti látogatók nehezen ismernének rá jelenlegi állapotában, hiszen a nemzeti kormányzás alatt a vár- és kastélyrekonstrukciós program részeseként felújításon esett át. 

Belső kialakítása, korhű berendezései hűen tükrözik a XVI–XVII. századi Rákóczi-família életét, nemzetszeretetét és kötelességtudatának megélését. A vár falairól, a Vörös-toronyból csodálatos panoráma nyílik északon a félkörösen ölelő zempléni, nyugatról a tokaji hegyekre. 

Utazásunk során Tokajt, majd a szomszédos Rakamazt érintve láthattuk a honvisszafoglaló magyarok első turulmadaras jelképét a helység centrumában. 

Hazafelé tartva célba vettük az utolsó Rákóczi-emlékhelyet, az ónodi várat, amelynek romos állapotát egy felújított saroktorony töri meg, amelynek emléktáblája ugyancsak megkapta egyesületeink feliratos nemzeti szalagját, emlékezve az 1707-es itteni országgyűlésre, a Habsburg-trónfosztásra. A történelmi emléktúra az 1241. április 11-i, tatárok által győztes muhi csata emlékhelyén, a kopjafás emlékdomb felkeresésével és nemzeti szalagozásával zárult. Megállapítottuk, hogy a valamikori egyszerű emlékhelyet kibővítették, viszont a hely az ott történtek jelentőségét egyelőre nem adja vissza, noha mongol történészek is elismerik és hangoztatják, hogy a mongol–tatár hadak csak a magyaroktól szenvedtek el vereséget Európában. Ez sajnos még nincs kellően a nemzet tudatába ágyazva és az iskolai oktatásba sem épült be, s ezt egyelőre a muhi emlékhely sem adja vissza érzékletesen. 
Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy a nemzeti emlékezet tisztelete, az emlékezet gyökere és virága keleten és Erdélyben találtatik. 

Egyesületeink tagjai és barátai a történelmi ismereteket felfrissítő és új információkat is nyújtó útközi tájékoztatókkal színesített utazást él- hettek meg, amit jó érzéssel fogadtak.