Erdélyben jártak a Dózsa-iskolások

„Június első napjától már számoltuk, mennyit kell aludni ahhoz, hogy elindulhassunk az év nagy kirándulására, melyet iskolánk a Határtalanul pályázat keretében nyert el.

Az úticélunk Erdély volt a hegyek lábainál megbúvó templomtornyos falucskáival, történelmi vonatkozásában ezer szállal a magyarsághoz kötődő emlékhelyeivel, épületeivel, az ott élő magyar emberek kedvességével. A Trianon után Magyarországtól elszakított területekről eddig csak a tanulmányaink során hallottunk, de most közvetlenül is megtapasztalhattuk, hogy messze Magyarország határain túl, a mai Románia területén él majdnem másfél millió ember, akiknek a magyarságuk megélése, kultúrájuk fenntartása létük kérdése. Mindez kézzel foghatóvá vált útunk során: felfedeztük Erdély gyönyörű tájait, megismertük a magyar történelmi emlékhelyeket, városokat, megemlékeztünk az Erdélyből származó irodalmi, történelmi személyiségekről, ízelítőt kaptunk a székely emberek népi kultúrájából.

Aradon megkoszorúztuk a tizenhárom aradi vértanú tiszteletére emelt Szabadság emlékművet, megcsodáltuk Vajdahunyad várának csipkés tornyait, Gyulafehérváron tisztelegtünk nagy elődeink sírjánál, felfedeztük Segesvár híres épületeit egy térképes városnéző túrán. Lenyűgözött bennünket a Békás-szoros és a Gyilkos-tó látványa, Marosvásárhely történelmi épületei, a szovátai Medve-tó különleges atmoszférája. Megízleltük a tordai sót a sóbányában (megnyaltuk a falat), nagy élmény volt csónakázni a több száz méterrel a föld alatt elhelyezkedő tóban. Kolozsváron velünk egykorú diákok segítségével kutattuk fel a város nevezetességeit, Körösfőn a helyi református templomot csodálhattuk meg. Nagyváradon, a 20. század elejének egyik legjelentősebb kulturális központjában, Ady szavaival „Körös-parti Párizs”-ban megidéztük a kor pezsgő társadalmi-társasági életét; Nagyszalonta, Arany szülővárosa, a Csonka-torony pedig visszarepített bennünket rövid időre a 19. századba. A rengeteg élmény között meg kell említenünk az utolsó estére szervezett táncházat, ahol a bánfihunyadi néptáncegyüttes négy tagja mutatta meg nekünk a helyi népviseletet, és táncokat, majd mi is kipróbálhattuk mennyire vagyunk fogékonyak a néptáncra.(Volt,aki egész ügyesen ropta.)

Az estéket csapatépítő játékokkal, az aznapi kirándulás élményinek felidézésével, országismereti vetélkedővel töltöttük, de az is jó volt, mikor csak beszélgettünk a szállást adó családdal Kalotaszentkirályon. Olyan közvetlen, barátságos kapcsolatba kerültünk velük, mintha mindig is ismertük volna egymást

Most is –mint mindig- a jó hamar elmúlik, szívesen maradtunk volna még, de a hatodik napon hazafelé kellett vennünk az irányt. Szerintem nem csak mi éreztük úgy, hogy ide vissza kell még jönnünk.”