Az Igazság könyvéből sok minden kiderül a hatvan évvel ezelőtti kanizsai diákok szorgalmáról, kitartásáról

Az Igazság könyvét író diákok minden sorából sugárzik lakóhelyük szeretete, a szülővárosuk történetével kapcsolatos olthatatlan kíváncsiság és az iskolájuk iránt érzett mérhetetlen alázat. 

– Az a megtiszteltetés ért, hogy rám bízták az Igazság könyvét. Dömötör Miklósné Györgyi néni, volt pedagógus és iskolaigazgató tüntetett ki a bizalmával – árulta el Vörös András. – A könyvet diákok, Zala megye iskolásai írták és rajzolták az 1945 és 1955 közötti időszakban. Intézményüket, városuk történetét mutatják be sok-sok befektetett munkával. Különleges darab, nagy megtiszteltetés számomra, hogy hozzám került. Györgyi néni úgy gondolja, hogy az oskolában otthonra lelt sok régi könyv és tárgy között méltó és biztonságos helye lesz az Igazság könyvének is. Amikor átadta nekem, illedelmesen megköszöntem, de akkor még nem tudtam, mekkora értéket képvisel. Most már látom, hogy nagyon komoly munka van benne, iskoláról iskolára, azaz kézről kézre járt, minden intézményben az ottani úttörőközösségek írták bele a könyvbe részben városuk történetét, így olvashatunk benne Nagykanizsáról és Zalaegerszegről is; részben iskolájuk ismertetését, illetve szintén őket dicsérik a kötet aprólékos és csodálatos illusztrációi. Ma már csak ámuldozunk azon, mennyi energiát beletettek abba, hogy igényes és szép kiadvány szülessen. Érdekes olvasni, hogy 1955-ben az akkori gyerekek hogyan gondoltak a városukra, iskolájukra, illetve hogy micsoda történelmi tudásuk volt – vagy legalábbis mekkora lelkesedéssel kutatták a település históriáját. Száz szónak is egy a vége, a könyvet lapozgatva nyilvánvaló, hogy egy-egy fejezet nem kétperces munka volt. Vajon a mai gyerekek képesek lennének akár csak hasonlóra is? 

A nagykanizsai Petőfi-iskola csapata például arról írt nagy örömmel, hogy tudtak vásárolni egy Orion rádiót, s a diákokat még a Kossuth Rádió műsorfolyamában is említették. 

– Azt gondolom, az egésznek a titka, ha úgy tetszik, a lelke a közösség volt – állapította meg Vörös András. – Régen még működtek a közösségek, melyeket az iskolai nevelés is erősített. Ráadásul 1955-ben még természetesebbek voltak a kiscsoportos együttműködések, mint ma, sokan akkoriban költöztek be faluról a városokba és hozták magukkal az ez iránt érzett igényt. Ma már sajnos, ez az igény egyre kevésbé él, hiszen pénzen mindent meg lehet vásárolni, miközben 60-70 évvel ezelőtt még tudtunk a másiktól bármit kérni és viszont. Napjainkban ez már alig-alig működik, a közösség nem számít, a pénz ural mindent. 

Vörös András azt is megjegyezte: a nagykanizsai fejezetek közt tallózva érdekes – és számára új – információ, hogy az Ady és a Zrínyi utcai iskolák akkor még különálló intézményként léteztek. Azt is megtudhatjuk a könyvből, hogyan tették újra használhatóvá a Vécsey-iskolát a háború után – a bejegyzés fájdalmasan aktuális napjainkban, amikor egy újabb világháború rémképe sejlik fel. 

„1945 előtt iskolánk éveken át kórház volt. A felszabadulás után takarítottuk el tornatermünkből a hullákat és temettük be az iskola udvarán a lövészárkokat” – olvasható. 

A Rozgonyi Úti Általános Iskolából figyelemre méltó statisztikát kapunk: „Nevelőtestületünk mai szemmel nézve feldolgozta a felszabadulás előtti 10 év adatait és a statisztika józan tükrében megállapíthatjuk, hogy az 1938-ban első osztályba beiratkozott 185 tanuló közül 1946-ban mindössze 19-en végezték el a nyolcadik osztályt. A lemorzsolódás, a mulasztás kétszeres a munkás-paraszt tanulóknál. Tanulmányi eredményük gyenge, a bukott tanulók száma igen magas.” 

– A gyerekeknek készülniük kellett a hozzájuk tartozó anyag elkészítésére, de nem úgy ám, mint manapság, hogy beírják a Google-ba, aztán a találatokat összeöntik. Az információk komoly utánjárást igényeltek – jelezte Vörös András. – A Zrínyi-iskola diákjaiban a munka során tudatosult, hogy a legendás kanizsai várkapitány, Thúry György és az iskola névadója, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós dédapja, az ugyancsak Zrínyi Miklós szigetvári hős akár találkozhattak volna is egymással és az iskola építőköveivel, hiszen előbbiek nagyjából egy időben éltek, utóbbiak pedig a lerombolt várból származnak. Érdekes, hogy a diákokban volt még öntudat, büszkék voltak az iskolájukra, a városukra, ami nagyon fontos. Akik azóta már felnőttek, ők elmondták, hogy úttörőként nem az ideológia volt számukra a fontos, hanem az, hogy valamit együtt csináltak. Ha ugyanis valamit együtt csinálnak az emberek, abból lesz valami, a semmiből csak semmi születik. Félreértés ne essék, véletlenül sem az úttörőséget sírom vissza, hanem a tudatos ifjúságnevelést. A rendszerváltással az úttörőmozgalom megszűnt, de később sem a cserkész-, sem a leventemozgalom fénykorát nem sikerült visszaállítani. Hozzáteszem, sohasem késő.