Rendhagyó órát tartott dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész a hévízi könyvtárban

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára, az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a juhásznak úgyis nagy melege vagyon.” 
Petőfi János vitézének kezdete nem időjárás-jelentés, ez mindjárt a második versszak elején kiderül: „Szerelem tüze ég fiatal szívében”. 
Tehát a vers nem az üzeni, amit – első blikkre – leír, meg kell keresnünk a mögöttes jelentést – mondta rendhagyó óráján dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész a hévízi könyvtárban, általános iskolás diákok előtt. 

Esetünkben a „Tüzesen süt le a nyári nap sugára” azt jelenti: szerelmes vagyok; a szikrázó égitest nem az égen, hanem itt benn, a szívemben süt. Erről szól a János vitéz felütése, s maga az elbeszélő költemény egésze is, tette hozzá előadásában a tudós, majd leszögezte: három olyan magyar költő van, akinél az életrajz – az, hogy mi történt velük – kiemelten fontos műveik megértésében. Náluk nem vonatkoztathatunk el az életeseményektől. 
Válogatott a mezőny: Petőfi Sándor, József Attila és Radnóti Miklós. Utóbbihoz kapcsolódva dr. Fűzfa Balázs elárulta: „az egész gyermekkoromat ott töltöttem, ahol agyonlőtték: Abdán. Ezért (is) nagyon erősen kötődöm ahhoz a vidékhez és a vele kapcsolatos történetekhez”. 
Majd ugrunk. A jelenbe. „A hétvégén avattak valahol a világban egy emléktáblát, amely a magyar irodalomtörténet szempontjából rendkívül fontos” – vezette fel, s a diákokkal közös barkóba végére kiderült: Walesben, Montgomeryben járunk, ahol Arany János tiszteletére állítottak mementót. 
S hogy miért? 

Mert a helyiek azt mondják: többet tudnak a saját történelmükről a magyar költő balladájából, mint a történelemkönyve(i)kből. 
„Ötszáz, bizony, dalolva ment. Lángsírba velszi bárd.” 
A história valóságos, az 1850-es évekből, amely „persze nem róluk szól, hanem a magyar szabadságharcról, csak a walesi történelem példázatát veszi át”, fejti meg a sorok mögött megbúvó egykori üzenetet dr. Fűzfa Balázs, azzal kiegészítve: ez a mű nagyjából ugyanakkor születik, mint a Szondi két apródja. E két „hazaszeretet-vers” pedig a költő(k) felelősségéről (is) beszél. 
Rövid snitt, ugrás az ókorba. Epiktétosz szerint: nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak. Elgondolkodtató, mintegy kétezer éves megállapítás. A vélhető tanulság: nem (nagyon) változik a világ. 

De vissza 1848-ba, 49-be. Vannak olyan helyzetek, amikor – akár az életünk árán is – ki kell állnunk a hazáért, mert nem lehet másként dönteni. Hiába van nyolc hónapos gyermekem, mégis elmegyek a csatába, mert korábban azt mondtam: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom. Az életet, Szabadságért föláldozom. Szerelmemet.” 
Ez – dr. Fűzfa Balázs szerint – világos értékrend. Mint ahogyan Radnótié is. 
Amikor Szerbiában – Borban –, többedik munkaszolgalátán, sok száz kilométerre Magyarországtól rézbányában dolgozik kényszerből, felajánlják neki a társai, hogy elcserélik a személyazonosságukat, és a következő transzporttal induljon el, vagy szökjön meg. De ő nem volt hajlandó erre. 
Azért volt ott: mert zsidó. Ugyan kikeresztelkedett, tehát keresztény ember, de a származása miatt mégis zsidónak tartja egy őrült ország, „amelynek mintázata most újratermelődik Oroszország agressziója kapcsán”, hangsúlyozta az irodalomtörténész. 

– Gondoljatok arra, hogy a költők és az írók azok, akik a legpontosabban megjósolják a jövőt – magyarázta dr. Fűzfa Balázs. – Szoktunk viccelődni azon, hogy József Attila találta fel a Facebookot, amikor azt mondta: hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Ez pontosan a közösségi oldal lényege. És hát itt van Karinthy is, aki szerint bárki bárkivel öt másik személyen keresztül kapcsolatot tud teremteni. Ám amikor azt mondja Vörösmarty Mihály, hogy a „vész kitört, vérfagyasztó keze emberfejekkel labdázott az égre, emberszívekben dúltak lábai”, akkor gondoljatok azokra a bucsai gyerekekre, akiket hátrakötött kézzel lőttek tarkón, most, pár héttel ezelőtt. És azokra is, akiket Kijev környéki tömegsírokból exhumálnak ezekben a napokban. 

Radnótit annak idején ugyanígy exhumálták egy tömegsírból Abdán, emlékeztetett az irodalomtörténész. 
Sorsát megírta; előre. 
„Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.” 
A tanulság? „Az írók és a költők valamit tudnak előre, megsejtik a lényeget, azokat a szörnyűségeket, amik nap mint nap történnek velünk.”