Kiskanizsa – történelem és jelen a Principális partján

Sáskáknak hívták a kiskanizsaiakat, mert elárasztották a piacokat. Korábban, az asszonyok a fejükön vitték a nehéz, zöldséggel, gyümölccsel, palántákkal megrakott piaci vékákat. Miután vasút lett, tömegével szálltak fel a vonatokra, s jelen voltak a Dunántúl városaiban, de még a fővárosban is. Élelmes, szorgalmas nép volt, akik nem csak megtermelték, hanem el is adták a terményeiket. Polgárnak tekintették magukat, büszkék voltak sáskaságukra, polgárságukra, melynek legfőbb tanúbizonysága, hogy 1870-ben megalakították a Polgári Olvasókört – rajzolja meg kiskanizsai lakóinak karakterét Horváth Jánosné Plander Julianna, a városrész szülötte, nyugdíjas tanár, az Együtt Kiskanizsáért Egyesület vezetője. 

A város egyik legnagyobb múltú kulturális intézményében, a Móricz Zsigmond Művelődési Házban, - elődje az olvasókör kezdeményezésére 1928-ban, a kiskanizsai polgárok közadakozásából és kezességvállalásával felépült olvasóköri közösségi ház volt - beszélgetünk a tanárnővel, Dénes Sándorral és Tóth Nándorral a városrész önkormányzati képviselőivel, akik, „Az Ön faluja is rajta van a térképen!” turisztikai sorozatunkban mutatják be a várostól, a Principális-csatorna által elválasztott városrészt. Kiskanizsa őrzi az inkább falura jellemző arculatát, bár az 1996-ban készült rendezési tervben már nem mezőgazdasági árutermelő övezetként, hanem pihenő lakókörzetként célozták meg a fejlesztését. 

– Én is Kiskanizsán születtem és 65 éve élek itt. A helyi általános iskolában tanultam, majd a Batthyány gimnáziumban folytattam, melynek jelenleg az igazgatója vagyok. Munkában nőttem fel, imádom a kertészkedést, a szőlőt, megörököltem a birtokot apámtól, s a szabadidőmben örömmel és szívesen végem ezt a munkát. Négygyermekes családapaként büszke vagyok a családomra, a négy unokámra, a legnagyobb öröm, amikor együtt lehetünk, s ilyenkor előjönnek a régi szép emlékek, amelyek Kiskanizsához kötnek. Mint minden városrésznek, Kiskanizsának is van központja, ez a templomtér, ahol egy gyönyörű, felújított, sokakat vonzó templomunk van, s itt áll a polgári olvasókör székháza, amelyben beszélgetünk. Ez a városrész lakóinak kulturális központja, számtalan rendezvénynek ad helyet. Ide régen is örömmel jöttek a sáska emberek a vasárnapi szentmisét követően szépen felöltözve és egy kávé, vagy egy pohár bor mellett elbeszélgettek egymással. Itt, a főterünkön található a Millenniumi Emlékmű és Emlékpark, ahol minden évben emlékezünk a háborúban elhunytakra, s ez egyben ez a városi ünnepség helyszíne is – mutatja be Kiskanizsa központját Dénes Sándor, Tóth Nándor pedig azzal kezdi a bemutatkozást, hogy ő beköltöző, de igazi otthonra talált a nyugodt, csendes, ugyanakkor igényes környezetben. 

– Zalamerenyéről származom, de már a városból költöztünk ki ide, mert szerettünk volna falusias környezetben élni. Miután ide kerültem, aktívan bekapcsolódtam a közösségi életbe, s hamar befogadtak. Tanúsíthatom: igaz az a mondás a sáskákra, hogy befogadó közösség. A városrész minden olyan infrastruktúrával rendelkezik, ami elvárt. Nem azt mondom, hogy nem lehetne ezen javítani, útból, járdából soha sem elég, de jó az orvosi ellátás, van gyógyszertár, iskola, művelődési és sportolási lehetőség is. 2006 óta vagyok képviselője a közösségnek, sok mindent elértünk a 16 év alatt.  Sokáig problémát okozott a Principális, évente legalább kétszer megáradt, s mivel ez a térség Kanizsa legmélyebben fekvő városrésze, sok problémát okozott az áradás. Medermélyítéssel sikerült ezt is orvosolni. 

A művelődési ház emeleti előterében Julika egy sor könyvet rak ki az asztalra, amelyeket az Együtt Kiskanizsáért Egyesület adott ki. - Helytörténeti, honismereti, néprajzi témájú kiadványainkkal azt a Kiskanizsára jellemző arculatot szeretnénk a jövő számára megörökíteni, amely megszűnőben, eltűnőben van. Már csak kevesen hordják a népviseletet, művelik a kertjeiket úgy, mint régen. Napjainkra a hagyományos paraszti gazdálkodás teljesen megszűnt. A tsz szervezést követően a kilencvenes évekig még élt a piacozó életforma, mára azonban a kertek zömét befüvesítették – említi a tanárnő azzal, hogy bár a Sáska Petőfi téesz is híres volt gazdálkodásáról, de a családok zöme ekkor már kétlaki életet élt. A sportkör, a megyei elsőosztályban játszó focicsapat őrzi, használja a sáska nevet.

Vendéglátóink megmutatják a mintegy 7 ezer lelkes Kiskanizsa érdekességeit. A Principális-csatornánál elképzeljük, hogy a középkorban egy Töl nevű falu volt a Kanizsa folyócska nyugati partján, melynek első említése 1423-ban történt. A falu a török alatt többször elnéptelenedett és csak Kanizsa 1690-es visszavétele után telepítették újra. A Kis- és Nagyrác utcában telepedett le mintegy 200 török és rác, akik nem akarták Kanizsát elhagyni. Költöztek ide magyarok, németek, horvátok, vendek, szerbek, akik összekovácsolódtak.

A város történetének egyik érdekessége, hogy 1868-ban Kanizsa két részre szakadt. A kiskanizsaiak úgy érezték, hogy „nem részesülnek a város terheiben való osztozásuk arányában a megszerzett javakból.” A válás után Kiskanizsa külön mezőváros lett, a községek rendezéséről szóló törvény alapján pedig Kiskanizsa 1873. június 29-én nagyközségnek nyilvánította magát. Az anyagi terheik azonban növekedtek, például nem tudták fizetni a templom bővítésére felvett hitelt sem. 1876 decemberében a kiskanizsaiak úgy döntöttek, hogy visszacsatlakoznak Nagykanizsához. Az egyesülést a nagykanizsai képviselőtestület először nem fogata el, s csak 1880. december 30-án tartottak újra közös képviselőtestületi választást. Érdekes, hogy kezdetben a Kanizsa név volt az elfogadott, 1904-ig Nagy-Kanizsa és Kis-Kanizsa volt a hivatalos elnevezés, írásmód. Az 1904-ben döntött a képviselőtestület arról, hogy a város nevét Nagykanizsa alakban kell írni a kötőjeles írás helyett. 

Bekopogunk Anek Istvánné Kati nénihez, aki ízig-vérig sáska asszonyként élte mindennapjait. A most 81 éves asszony tavaly még autóval ment a piacra, az idéntől azonban nem engedi vezetni a családja. A takaros ház mögött, melyhez istálló, ól is tartozik, hatalmas pajtán át jutunk az ötszáz négyszögöles kertbe. Kel a hagyma, Kati néni éppen ezt kapálgatja.

– Amikor 13 éves voltam a fejemre került a piaci véka. Kezdetben 13-14 kiló árut vittem, aztán mégtöbbet. Mindent termeltünk, volt, amikor nyolcvan ágyás árvácskát adtunk el. Most már egyedül vagyok, az urammal még megünnepeltük a hatvanadik házassági évfordulónkat, aztán elment… A sors sem volt kegyes hozzám, háromszor betegedtem meg rákban, de mindig kigyógyultam. Legutóbb hasnyálmirigy rákom volt, de öt éve sikerült ebből is kijönnöm. Sokszor voltam sugár és „kemó” kezeléseken, de amikor ezekről hazajöttem kimentem a kertbe és tettem a dolgomat. Az orvos is azt mondta, ezzel győztem le a betegségeket, ez a munka gyógyított meg. A szekrényben ott vannak a sáska népviseleti ruháim, az ünnepi is, de már nem igen veszem fel őket…

Balogh László, Nagykanizsa polgármestere így vall Kiskanizsáról: 

– A városrész sokszínűsége, szorgalma, munkabírása, tehetsége, lokálpatriotizmusa különös értéke Nagykanizsának. „Kanizsaikumnak” számítanak ők a teljes város számára. Büszkék vagyunk különlegességükre, arra, hogy a vidéki, falusias, természetközeli életforma jól megfér az urbanizálódó, modernné váló, emberléptékű városunkban. Nem csoda, hogy sokan szeretnének ideköltözni, vagy csak megnézni, kirándulni a kellemes környezetbe…