Lendva díszpolgára lett Zserdin Bukovec Antal, a perui San Ramón püspöke

Zserdin Bukovec Antal 1950. június 11-én született a közigazgatásilag Lendvához tartozó Csentén, s mindössze négyéves koráig élt a Muravidéken. Családjával a Vajdaságba költözött, ahonnan később Zágrábba került. Teológiai tanulmányait ott kezdte, majd belépett a ferences rendbe. 

– Vannak emlékképeim a gyermekkoromból, amelyek Lendvához kapcsolódnak, arra nagyon tisztán emlékszem, hogy édesapámmal minden vasárnap délelőtt jöttünk szentmisére a plébániatemplomba – idézi vissza. – Általában gyalog jöttünk, s hazafelé fagyit vett nekem. Mindig hívő családnak tartottuk magunkat, ebben nem is különböztünk az itteni emberektől. Abban viszont igen, hogy édesapám nagyon fontosnak tartotta, hogy megfelelő iskoláink legyenek, ezért költöztünk el Szabadkára. Lendván ugyanis akkoriban még nem volt magyar nyelvű oktatás. A gyökereim azonban ide kötnek, Csentéhez, Lendva városához és a Muravidékhez, s ezt sosem feledem el. Gyakran járok haza, és a szívem mindig gyorsabban ver, amikor meglátom a várost körülvevő dombokat, a gyermekkori élményeim színhelyeit. Amikor hazajövök, mindig elmegyek a Szent Katalin-templom plébániahivatalába, hogy a keresztlevelemet kézbe vegyem. Olyankor melegség önti el a szívemet.  

Zserdin Bukovec Antal az általános iskolát tehát Szabadkán, magyar nyelven végezte. Innen teológiai pályára szeretett volna lépni, ezért Zágrábban folytatta tanulmányait, és belépett a ferences rendbe. Mindössze 17 éves volt, amikor San Ramón akkori püspöke hívására Peruba költözött, hogy ott misszionárius munkát végezzen. 

– Csak öt évről volt szó, annyiban állapodtunk meg – folytatta. – Azt gondoltam, szép tapasztalataim lesznek, megismerem a világnak azt a felét, aztán hazatérek. Az öt évből azonban 46 lett, azóta élek Peruban, a dél-amerikai indiánok között. Egészen más világ, mint Európa. Az én ottani közösségem egy marginalizálódó csoport, ahol nem az anyagiak, hanem az emberi méltóság határozza meg a boldogságot. Sokkal tisztább, természetközelibb életet élnek, mint amihez mi hozzászoktunk, s nagyon erős a közösségük, de rengeteg problémával is küzdenek, és az állam is lemondott róluk. Az egyház az élet számos területén az állam feladatait végzi el. 

Zserdin Bukovec Antalt 1975-ben Peruban szentelték pappá, ahol lelkipásztorként kezdett el szolgálni. Figyelme az őserdőben élő indián népekre irányult, akiknek nemcsak az anyanyelvét tanulta meg, de a súlyos üldöztetések, valamint a halálos fenyegetések ellenére közel egy esztendőn át köztük is élt. A dzsungelből visszatérve az Amazonas melletti atalayai plébánián állt szolgálatba, továbbra is az indiánok érdekében. Liturgikus könyveket fordított számukra, nyelvtankönyvet írt nekik, 1994-ben pedig rádióállomást alapított, amely három különböző amazonasi indián nyelven sugározza ismeretterjesztő, illetve vallásos tartalmú műsorait. Az ő nevéhez köthető a nopoki indián egyetem megalapítása is, ahol azokat a tanárokat képezik, akik az amazonasi őslakosokkal foglalkoznak. Tevékenysége elismeréseként 2002. január 19-én II. János Pál pápa San Ramón püskökének nevezte ki. 

– Mi ugyanolyan missziós munkát végzünk, mint hajdanán az első keresztény papok – válaszolja kérdésünkre. – A keresztény hitet hirdetjük egy attól eltérő kultúrában. Mint annak idején Gellért püspök a magyarok körében. Ezért is vettem fel az ő nevét, amikor a ferencesek közé léptem. Az én rendi nevem tehát Zserdin Antal Gellért. 

A püspök hozzátette: a dél-amerikai missziók kapcsán fontos feladatuk még azok hírnevének helyreállítása. A történelem során ugyanis negatív megítélés vetült rájuk, amit egyes művészeti – irodalmi vagy filmes – alkotások még inkább torzítottak, hiszen a rossz példákat emelték ki. Ő viszont azt mondja, Dél-Amerikában rendkívül sikeres evangelizáció zajlott, a később szentté avatott angol humanista, Morus Tamás által megálmodott utópista közösséget akarták ott megvalósítani. Európa erre alkalmatlan volt, az indiánok között azonban sikerült lerakni az alapjait, és Bolíviában napjainkban is vannak közösségek, amelyek annak jegyében élnek. 

– Az én perui közösségem szintén a hitbe kapaszkodik annak érdekében, hogy megmaradjon – mutatott rá. – Nem kényszerítettem őket, de megmutattam számukra az Istenhez vezető utat. A dzsungelben eleinte saját magamnak miséztem, majd jött egy kutyus, aztán a gyerekek, utóbb pedig az öregek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a templom körül a machetéjükkel elkezdték kitisztítani a teret, s beültették virágokkal. Ma már minden szentmisén tele van a templom.

Zserdin Bukovec Antal 46 esztendeje él Peruban, a indiánok között 

Fotó: Gyuricza Ferenc

Csak öt évről volt szó, de ottragadt, már 46 éve él Peruban