Érjen bármilyen csapás, mosolyogj!

Becsapta a Bugatti ajtaját, és felszaladt a lépcsőn, lazán, könnyedén. Úgy is öltözött, hiszen épp csak kiugrott otthonról a klinikára. Egy ócska Philipp Plein dzsekit vett fel, míg beszaladt az eredményért. Futtában, nem is figyelt oda, majdnem fellökött egy közép-afrikai királynak öltözött férfit, de még egy pardont se vetett oda. Iszonyúan dühös volt, mert leesett a font árfolyama, ő pedig tegnap írta alá a szerződést a történelmi gyapjúszállításról Londonban.

Mark kőkeményen dolgozott. Egy kis kereskedelmi céget vett át apjától huszonhat éves korában, alighogy elvégezte az egyetemet, és azt fejlesztette fel a világ tíz legnagyobb szövetkonszernjének egyikévé. Harmincas évei vége felé járt és igyekezett mindenből kivenni a részét. Dolgozott, képezte magát, követte és szponzorálta a kortárs festészetet, létrehozott egy lovaspóló akadémiát, és maga is rendszeresen játszott.  

Kiváló lovas volt. Energikus, büszke, sértődékeny, de nagylelkű férfi, aki sokat adott a megjelenésére. A nők imádták, és ő is imádta a nőket. A klasszikus szépséget kereste bennük is. Csak a magas, vékony, hosszú combú, de intelligens nők fogták meg. Felesége is egy híres, félig etióp származású modell volt. Mark olyan hőfokon égett, hogy nehéz volt vele tartani a tempót. Ő tudta ezt, és igyekezett szeretteit kompenzálni. Elsősorban anyagilag persze, de időt is próbált a családjával tölteni. Adott, amennyit tudott. Igazi szenvedély, valódi adrenalin azonban csak egy volt: a siker. Hogy az mit is jelent, azon azonban nem filozofált. Érezte belülről.

– Na, doki, mitől zsibbadt a lábam? – kérdezte inkább érdeklődve, mint szorongva. Eddigi élete során soha nem kellett szembesülnie semmi igazán kellemetlennel.

– Nincs jó hírem, Mr. Gleeson. Tudja, ez egy olyan gyulladás, ami… – és az orvos részletesen elmagyarázta a sclerosis multiplex mibenlétét. Elmondta, hogy szerencsés esetben szinte semmi komoly tünet nem várható élete végéig, általában azonban kisebb-nagyobb, főképp mozgás- és érzészavarban megjelenő deficitek alakulnak ki az évek során. A legrosszabb esetben teljes mozgásképtelenség, gondolkodásbeli zavarok, inkontinencia is lehet a végkifejlet. Mark a gazdag, sikeres emberek öntudatosságával verte az asztalt. – Milyen baromságokat beszél, doki? Egy rakás pénzt fizettem magának, hogy mondja meg, miért zsibbadt a lábam. Maga meg jön nekem ezzel a hülye dumával a bénulásról?!

A következő fél évben a jelenet a világ további négy híres és méregdrága magánklinikáján ismétlődött meg, míg Mark megértette a fenyegetést: lehet, hogy le fog bénulni, lehet, hogy csak egy ujját tudja majd mozgatni, vagy még azt sem. Az utolsó klinika Rómában volt. Megtörten, tele rettegéssel és elkeseredéssel rogyott le a Piazza del Campidoglión Marcus Aurelius lovas szobra tövébe. A filozófus császár kitartott jobb keze mintha meg akarta volna áldani. Márk ezt jelnek tekintette. Bevette magát a Locarno Hotelbe, és olvasni kezdett. Nem a betegségről, hanem Senecától, Marcus Aureliustól, Epiktétosztól. Egy hét telt el így, míg gondolkodott, olvasott, gondolkodott. Úgy tűnt, a császár kinyújtott jobbja a jövőbe mutat.  

Mark hazatérve a cégre koncentrált. Nem akart félni, és érzéseit csak a gondolkodás és a gondolatvezérelt tettek folyamatos megvalósításával tudta kizárni. Fogyott az idő, és ő meg akarta teremteni a benső békét, mielőtt végleg saját testének börtönébe lesz bezárva. Nem dudált az úton a szerencsétlenkedő sofőrre, nem kereste a luxusnők társaságát, Bugattiját hétköznapi Mercedesre cserélte, és nem fordult meg többet Monte Carlóban. Felhagyott az ivással, és a tettek változásai lassan az érzelmek változását is megteremtették. Nem vágyott a gyönyörre, nem dühöngött, nem haragudott, nem kínozta semmilyen szenvedély. Céljai persze voltak, de tudatosak és mértéktartóak. Törekedett az igazságra és a bölcsességre. Egy idő után már tudta, hogy jó úton jár. Nem is félt többé.

Ahogy az idő haladt, és gyengült testében, lelke megerősödött. Nem roppant össze, mikor a gazdasági válság valaha monumentális cégét egy papírhajó könnyedségével sodorta el. Nem zokogott, mikor járókeretével bebotorkálva egy cetlit talált a nappali asztalán a feleségétől.  Rajta néhány banalitás a kihűlt szerelemről, a „nálam te jobbat érdemelsz” stílusában. 

Nem őrjöngött, nem káromolta az istent, ahogy lassan, majd egyre gyorsabban felejtett el járni, mozogni, míg végül már képtelen lett kitörölni a fenekét is. A kiszolgáltatottság és megalázottság élő szobra lett. 

A környéken mindenki ismerte, és mint ahogy lenni szokott, sokan figyelték sunyi, gonosz kárörömmel a nagyember bukását. Mégis mikor a betegszállító egy szociális otthonba vitte, mosoly bujkált a szája szögletében. Az ápoló, aki réges-régen végzett néhány félévet az orvosi egyetemen, a bennfentesek félműveltségével súgta oda a társának:

– Látod, az agyára is ráment. Még van kedve vigyorogni! 

Mark az időszámításunk kezdetekor virágzott sztoikus filozófiába ásta bele magát Rómában. Az iskola jelentős alakja volt Epiktétosz, aki Néró testőrének rabszolgája volt, majd az ura felszabadíttatta és taníttatta. Később Seneca író, filozófus és államférfi, Néró tanácsadója, valamint Marcus Aurelius császár tartozott a sztoicizmus legismertebb képviselői közé.  

- Akkoriban még – és bizonyos szempontból ma sem – különült el egymástól a pszichológia és a filozófia tudománya – mondta dr. Gedeon Zoltán. – Pszichológiai szempontból a sztoikusok fő tanítása a benső béke megteremtése volt. Azt vallották, hogy mivel a külső körülményeket nem, vagy csak csekély mértékben tudjuk befolyásolni, fontos, hogy jóllétünk, lelki egyensúlyunk ne ezektől függjön. „Ami engem illet, ha én nem fogom fel rossznak, ami velem esett, akkor semmi baj nem ért. Márpedig tőlem függ, hogy ne fogjam fel annak.” –  írta Marcus Aurelius.

Dr. Gedeon Zoltán hozzátette: a sztoikus etika alapvetése volt az is, hogy tartózkodni kell a gyönyörtől, a vágyaktól, az indulatoktól, a haragtól, a gyűlölettől, melyek rabságban tartják a lelket. A vagyont, a rangot értéktelennek tekintették. Meggyőződésük szerint az emberek közt nem szabad ez alapján különbséget tenni, és segíteni kell őket, akkor is, ha nekünk ártanak, hiszen ártani valójában nem is tudnak. Az értelmünket, a megfigyelés és a tudás képességét ugyanis nem sérthetik, nem vehetik el tőlünk, vallották, hirdetve: az embert az észnek kell vezérelnie. Ez érvényes egyébként a mai kognitív terápia alapjaira is. Ezért tartották követendőnek a vágyak leküzdését. Epiktétosz e témában többek között arra intett: „A nemi érintkezéstől a házasság előtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy.”

Még a betegséget és a halált sem tekintették félelmetesnek, csapásnak. Epiktétosz szerint a betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az nem akarja. Összességében az apatheia elérése volt a céljuk. Az ilyen „közönyt” azonban magával a lelki békével azonosították, az apátia tehát a sztoikus filozófiában nem azt jelenti, amire ma használjuk a szót: az olyan fásult, érzelem- és cselekvésmentes állapotra, amely gyakran orvosi segítséget igényel.

A sztoikusok fontos tanítása volt, hogy mértéktartóan kell élni, az előbb idézett filozófus szerint „testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.”

A sztoikus boldogság, derű témája a kortárs gondolkodásban is vissza-visszatér, hiszen az ókori tanítások ma is hasznosak, ha belegondolunk, hogy tele van a világ elégedetlenséggel, bosszankodással, agresszióval, gyűlölettel. Ezzel szemben a békét magunkban megteremteni nem kis feladat, de mindenkinek érdemes nekiveselkedni. Segíthetnek ebben Popper Péter (1933-2010) neves pszichológus tanításai, könyvei is, aki szintén sokat merített a sztoicizmus bölcsességeiből.

Sorozatunk korábbi részei: