A keleti hadszíntér katonaélete elevenedik meg a kerkabarabási Kiss Kálmán fotóin

A tormaföldei születésű, majd később Kerkabarabáson élt Kiss Kálmán – ahogy kortársainak zöme – nem készült katonának, molnársegédként dolgozott a negyvenes évek elején. Életébe azonban gyökeres fordulatot hozott a II. világháború kirobbanása, majd hazánk közeledése az úgynevezett tengelyhatalmakhoz, hiszen az 1916-ban született fiatalembert az ország militarizálása miatt kortársainak többségével együtt besorozták.

– Pontos információm nincsenek, de úgy tudom, valamikor 1940 áprilisában vonulhatott be édesapám katonának – idézte vissza Kiss József. – Mosonmagyaróvárra került, ott képezték ki, majd részt vett a délvidéki és erdélyi bevonulásban. 1941-ben pedig, amikor Magyarország a németekkel együtt lerohanta a Szovjetuniót, a keleti hadszíntérre vezényelték. Végigjárta az orosz frontot, ahogy fogalmazott, mindig az első vonalban harcolt, éppen csak át nem lőtték a sapkáját. Ott volt a Don-kanyarban, de szerencsésen túlélte az oroszok támadását, majd haza is jutott. Tartalékállományba került, megkapta a magyar bronz vitézségi érmet, aztán később újra besorozták. 

Kiss József azt mondja, édesapja rengeteget mesélt a katonaidejéről, ám ami még érdekesebbé teszi a történeteit, számos fotóval és egyéb dokumentummal rendelkezett abból az időszakból. A fényképek egy része a kiképzés idején – például a hajmáskéri gyakorlat alatt – készült, de szép számban őriz olyanokat is, amiken az erdélyi bevonulás pillanatai, vagy az orosz fronton történtek láthatók. A fotók hátulján többnyire kézírásos, valamint néhány esetben pecsételt információk segítenek abban, hogy hol készültek, mi látható rajtuk. Ezek szerint a legkorábbi kép 1940 áprilisából való, míg a legutolsó 1944 tavaszáról. Az egyéb dokumentumok között a fegyveres frontszolgálatért adományozható „Tűzkereszt” viselésére feljogosító igazolvány, Délvidék és Erdély egy részének visszafoglalása kapcsán kiadott igazolások, valamint a már említett magyar bronz vitézségi érem igazolvány is megtalálható. 

Kiss Kálmán a magyar királyi 17. honvéd gyalogezred katonája volt, azért a hadtesté, amely a doni áttörés, azaz a szovjet csapatok január 12-én indított támadása során óriási veszteségeket szenvedett. Katonatársa volt mások mellett néhai Varga Imre zalatárnoki születésű plébános, aki tüzérként harcolt az orosz fronton. Arról, hogy a kerkabarabási fiatalember hogyan került ki gyakorlatilag sebesülés nélkül a hadszíntérről, s hogyan, milyen körülmények között jutott haza, a fiának nincs információja. Azt viszont tudja, hogy a jó fizikumú, erős, izmos testalkatú molnárlegény, aki a társai előtt azzal dicsekedett, hogy 80 kilogrammos zsákokkal dobálózott, teljesen lesoványodva tért haza, a saját édesanyja „javította fel”. 

– Apám sokat mesélt a katonaéveiről – tette hozzá Kiss József. – Gyerekfejjel nagyon szívesen hallgattam ezeket a történeteket, azt viszont nagyon sajnálom, hogy később nem jegyzeteltem le őket, mert az emlékek halványulnak. Édesapám 1988. áprilisában halt meg, azóta lassan három és fél évtized telt el. Arra viszont tisztán emlékszem, amit az orosz frontról mondott. A rettenetes hidegről mesélt, arról, hogy a kezük hozzáfagyott a fegyverükhöz és a kulacsukhoz, hogy fagyott krumplit ettek, hóban mosakodtak, s olyan is előfordult, hogy a vizeletük szinte azonnal megfagyott, ahogy a földre ért. Mesélt arról is, hogy ’42/43 telén az elesett bajtársakat eltemetni sem tudták, annyira fagyos volt a föld. Úgy fogalmazott, előfordult, hogy a halottak mellett ülve kellett elfogyasztaniuk ebédjüket. Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy a felszerelés vagy a ruházat hiányosságaira panaszkodott volna, papírtalpú bakancsról én tőle sosem hallottam. Azt gyakran emlegette, hogy bár katonák voltak, de nem mindig harcoltak. Sokszor előfordult, hogy különböző munkákra fogták be őket. A visszavonuló oroszok által lerombolt hidakat például mindig nekik kellett újjáépíteniük, de a szögesdrót-akadályokat is ők rakták le a frontvonalak mentén. 

Kiss József szerint édesapja víg kedélyű, jó humorú ember volt. Ennek alátámasztására egy anekdotát is elmesélt. A hátországban, tehát nem a frontvonalban történt, hogy meghalt egy orosz. A családtagjai a magyar katonákat is kérdezték, hogy van-e köztük pap, aki eltemetné a férfit. Kiss Kálmán jelentkezett a „feladatra”. 

– Ahogy idehaza a temetéseken látta, annak megfelelően, de a Sudár jegenyefa című népdal szövegével el is szekundálta a halottat – idézi vissza a gyermekkorában hallott történetet Kiss József. – Minél jobban emelte a hangját, az oroszok annál inkább sírtak. Szerencsére egy sem volt köztük, aki beszélte volna a magyar nyelvet, mert abból biztosan baj keveredett volna. Ezt a történetet nemcsak édesapámtól hallottam, hanem a tornyiszentmiklósi Szak Józseftől is, akivel együtt szolgált, ő is megerősítette, hogy apu mekkora kópé volt. Később pedig olyan híre keletkezett ennek a csínytevésének, hogy Horváth János, az akkori plébánosunk mindig azt mondta apunak: „Kálmán bátyám, mink, papok, tartsunk össze”. 

Kiss József szerint a magyar katonák és az orosz lakosság között nem volt mindig ellenséges a viszony, édesapja legalábbis így számolt be róla annak idején. Még egy fiatal voronyezsi lány fényképét is magával hozta a Don-kanyarból. Hogy ki lehetett ő, s milyen szerepet játszhatott az akkor még legény Kiss Kálmán életében, azt valószínűleg már sosem tudjuk meg. Ugyan volt a fénykép hátulján tintaceruzával valami írás, de azt teljesen átfirkálták, olvashatatlanná tették. 

– Ezeket a fotókat tudomásom szerint még sehol nem publikálták – mutatja az eddig gondosan őrzött fényképeket a férfi. – A kommunista időkben, a Rákosi- és Kádár-korszak alatt nem is nagyon mutogatták őket édesapámék senkinek, mert féltek az esetleges retorziótól. A katonai igazolványaival, illetve egy horogkeresztes jelvénnyel együtt a mestergerenda mögé rejtették őket. Az a horogkeresztes jelvény, maga a Tűzkereszt, továbbá az említett erdélyi és délvidéki emlékérmek sajnos már nincsenek meg, a fotókat azonban apám halálakor magamhoz vettem, s azóta gondosan őrzöm őket. Arra gondoltam, hogy odaadom olyan avatott személynek, aki hasznosítani tudja őket. Megmutattam Tantalics Béla bácsinak, aki valóban helytörténésznek tekinthető, hiszen nemcsak kutatta a múltunkat, de a végzettsége, diplomája is megvolt ahhoz, hogy hitelesen dolgozza fel a korabeli eseményeket. Sajnos, idős kora és betegsége miatt ő már nem tudott velük foglalkozni, így még a halála előtt visszajuttatta őket hozzám. Most az jár az eszemben, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, vagy a Zala Megyei Levéltár talán tudna velük valamit kezdeni. Egy kicsit apám emléke miatt is szeretném, ha ezek a fotók hasznosulnának.