Zalaszentmihályfa éledő népességgel, magára maradó szőlőheggyel

– Ahogy a régi szentmihályfaiak eltávoznak az élők sorából, ez a történet is lassan a múlté lesz. A templomot mi, itt születettek a magunkénak érezzük, de a lakosság jórésze kicserélődik, Zalaszentmihályfa az utóbbi pár évben megújult. Letelepültek nálunk németek, ukrajnai magyarok, ausztriai munka után itt talált otthonra egy magyar pár, de van olasz lakónk is az egyik házban – körvonalazza a jelent Rosta István, aki Zalaszentmihályfa érdekeit képviseli a hottói önkormányzatban.

– Hottó honlapján nyilvánosan is az olvasható, hogy Hottó két falurészből, Hottóból és Szentmihályfából áll. Bödére meg Szentmihályfán keresztül lehet eljutni, a templomunk hivatalosan Böde-Zalaszentmihályfa filia, Szent Mihály templommal. A turizmusban egymást erősítjük, hiszen, sokan azok közül nézik meg a templomunkat, akik eredetileg a bödei energiadombra érkeznek, s rácsodálkoznak a mező szélén magasodó Árpád-kori templomunkra, melynek egy kulcsa nálam van. Szívesen tárom ki az ajtaját az érdeklődők előtt, ismertetem történetét, amit a legtöbben elmélyülten hallgatnak. Nem egyszer órákig is elbeszélgetünk főleg az Erdélyből, s az Alföldről érkezőkkel – meséli István. Elmondja, tavaly, s az idén sikerült kisebb felújításokat végezni az épületen. Kifestették, kijavították és állagmegóvást végeztek a fazsindelyes tetőn, dréncsövezték a templom falai mentét, ami kőfedésű járdát kapott, zúzalékos borítást a feljáró.

A templom Szent Mihály főangyal tiszteltére épült a tizenharmadik században, viszont máig sem tudni pontosan, hogy ki építette és ki volt a kegyura, pedig az építmény alapos régészeti kutatásokon esett át. Szentmihályfa 1410 óta szerepel az okiratokban, viszont a falu, a régészeti adatok bizonysága szerint már a XI. századtól létezett. A török időkben elpusztult épületet később gótikus stílusban átalakították, majd a lerombolt szentélye helyén 1750-körül újat emeltek és barokk stílusban megnagyobbították. A kis templom egyházi méltóságok és főurak vitájában is szerepet játszott. A zágrábi érseki levéltár anyagában több olyan vizitációs jegyzőkönyv van, amely szorgalmazza a zalaszentmihályfai templomépítést. Sőt, 1750-ben az egyházi hatóság a kegyurat és népét interdiktummal (egyházi kiközösítés, kitiltás) fenyegette, ha az elszomorító állapotban lévő régi templom helyett nem építenek újat. A fenyegetés megtette hatását, mert a Szapáryak az 1750-es évek elején felépítették a török időben elpusztult kis templomot, s benépesítették az ugyancsak lakatlanná vált falut. A templom az 1782 – 1785 között készült első katonai felmérés térképen, – körülötte a falu házaival – is rajta van Felső Szent Mihályfa néven. A mostani falu helyén pedig létezett Alsó Szent Mihályfa is egy kis tó partján, a mai Szentmihályfai-patak mentén. Jó harminc évvel később, amikor a második katonai térkép készült (1819 – 1869 között), már csak Alsó Sz. Mihályfa látszik a régi helyén, de eltűnt a tó, a templomot pedig egyedül állónak rajzolták be, Böde és Szentmihályfa közé.

– Volt egy másik sérelmünk is, a temetőnk ravatalozójának elhanyagoltsága, pontosabban az épület szerény, csúnya kinézete. Ez annyira bántott, hogy ennek megváltoztatás miatt indultam el a képviselőségért. Erőfeszítéseink sikerültek, mert az idén elkészült egy olyan ravatalozó, amilyenhez hasonlót a környék falvaiban sem látni. Mondták is többen, minek kellett ilyen nagyot építeni ebbe a kis temetőbe, mire azt lehet válaszolni, hogy ez már a jövőnek épült. Érdekes módon, több elszármazott, sőt, nem is csak idevalósi jelezte, szeretnének sírhelyet venni a mezőkkel körülvett temetőben. Az új ravatalozóban búcsúztató terem, nagy fedett terasz, s szociális helyiség is van, amit Mindenszentekkor ki is nyitottunk – újságolja István.

Heé Béla a kárpátaljai Beregújfalból költözött Zalaszentmihályfára.

– A lányom a közeli Milejszegbe jött férjhez. Meglátogattuk, bejártuk a környéket, s nagyon megtetszett ez völgy, benne a kis faluval, ahol találtunk egy eladó házat és áttelepültünk – mondja Béla. A házuk előtt íves kis híd hajlik az árok fölé, a kertkapu előtt rózsalugas, belül, fából készült hintaágyon pihen a gazdasszony, Ilonka néni.

– Negyvenhárom évesen szültem a fiamat, Áront, akivel most is együtt élünk. Sosem felejtem el, hatévesen felsírt éjszaka és azt panaszolta nem tudja megtanulni az ukránt. Most magyar környezetben lakunk a teljes családunkkal. Otthonra találtunk a faluban, ahol csupa rendes, jó ember él – véli Ilonka néni.

A falu két részből áll, a főutcája a Bödébe vezető út mentén épült fel a széles rét mentén, amelyet kettészel a Szentmihályfai-patak. A patak és a rét túloldalán található a másik falurész, középen, a híd mentén épült fel a közösségi pajta, áll a harangláb, melynek 1793-ban, vagy 1798-ban öntött harangját – az utolsó szám már elkopott, s nem tudni, hogy eredetileg hármas, vagy nyolcas volt-e – az első világháborúban le akarták szerelni ágyú öntéshez, de a falu asszonyai körül állták a haranglábat és nem engedték elvinni a harangot.

– A terv szerint a kultúrpajtaban a jövő nyáron színpad is épül, s az épületet is lefestjük. Ígéretünk van arra is, hogy a hegyre vezető utat is felújítják, mert autóval nem járható. Elmondja, hogy a Perjászlói hegyen lévő út viszonylag jó karban van, de oda autóval csak Milejszeg felől lehet behajtani, ami nagyon nagy kerülő. A nehéz megközelítés is oka a hegy elhagyásának – említi István, akivel természetesen gyalog indulunk el a sáros, vadjárta horhosban a Szentmihályfai-hegyre, amelyről később átmegyünk a híres Perjászlói-hegyre is, ahol a gazdák közös összefogással kis kápolnát építettek 2009-ben. Azóta azonban óriásit fordult a hegyi világ. A szőlők rohamosan eltűntek, a domboldalak beerdősültek, viszonylag új építésű hajlékokat fojtogat a gaz, zömük szinte megközelíthetetlen. Örül az ember lelke, ha imitt-amott lát egy bekerített, szépen művelt kertet.

A hegytetőről olyan kilátás nyílik, amilyent kevés helyről látni. A falu völgyében húzódó rét, s mező szélén magasodik Dobronhegy ősi temploma, az Ilona kápolna, amely körül a török időkig maga a falu is létezett, s a háborús veszély miatt települtek védettebb helyre. Az ő példájuk is mutatja, milyen nagy változások voltak a térségben a történelem során. A látóhatárt lezáró dombvonulat tetején az egerszegi Erzsébet-hegy házai integetnek. A másik oldalon, jó időben egészen az Alpokig ellátni, csak már az a gazda kevés, aki innét körbe tekinthet...

– A sajnálatosan elhagyott szőlőheggyel szemben, a faluban üres ingatlan nincs, van, amit bérlők laknak, de ők is szeretnének véglegesen letelepedni nálunk. Harminc házunk van, 77 bejelentett lakossal. Minden közmű megtalálható a községben, a város csak tíz kilométerre van innét. Azt mondják az ide költözők, hogy a nyugalom, a csend, a barátság a vonzása az egyedi hangulatú völgynek. Az öregség felé közeledve, örülök annak, hogy újra benépesült a falu, mert annak idején igen sok gyermekkori pajtásom költözött el innen – mondja búcsúzóul Rosta István.