GébArt: Kiadvány a 30 éves nemzetközi művésztelepről

Bali Zoltán alpolgármester köszöntőjében a hely szellemét említve a nyugalmat, inspirációs lehetőséget emelte ki. Az önkormányzat elkötelezett feladatának tekinti a tó környezetének szépítését, miközben további dolgos 30 évet kívánt a közreműködőknek. Mi is belelapoztunk a kiadványba, felidézve a szerkesztők, létrehozók, művészeti vezetők egykori gondolatait.

1992-ben indult a Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelep, amit Skrabut Éva alapított. Számszakilag idén csupán a 29. tábort vezette Horváth M. Zoltán képzőművész, mivel a pandémia miatt egy esztendő kimaradt – olvasható ­Prokné Tirner Gyöngyi művészeti titkár, a kiadvány szerkesz­tőjének bevezetőjében. Azonban az elmúlt nyár sem telt tétlenül, ugyanis amolyan hiánypótlásként a szervezők létrehozták a GébArt Online Városi Galériát, így a gyűjtemény a virtuális térben bármikor elérhető. Persze igazán üdvös az lenne, ha három évtized képzőművészeti kincse, a korszak színvonalas és sokrétű lenyomata – ahogy dr. Gyimesi Endre akkori polgármester 2001-ben fogalmazott – egy kortárs magyar és nemzetközi állandó tárlaton találkozhatna a hozzáértő vagy éppen kíváncsiskodó közönséggel. A Gébárti-tó mellett máig működő kulturális közösségnek a gyümölcse kézzelfogható. És hogy mi mindent adott a hely szelleme a festői vízpart melletti telepnek, alkotóinak?

– GébArtnak nem útja, ­agorája van, fóruma, színpada, vagy inkább kertje (egy tóval). Ahova befutnak irányok és irányzatok, törekvések és technikák, témák és megközelítések, eszközök és műfajok, műnemek és látásmódok, formák és anyagok, melyek egységesíthetnek, egymáshoz terelhetnek, közelíthetnek és ezáltal, pontosabban ezzel egyidejűleg, tematikát, közös csapást vájnak a létezésbe – Lehota M. János így összegzett a Tükröződések című bevezető tanulmányában, majd az esztéta a bemutatón hasonló mondanivalóval folytatta. – A kezdetekhez képest most az egyterűség korát éljük. Egy térben található számos eszme, gondolat, világkép. Ez a sokrétűség GébArtot felemeli. A fémszobrásztól a faszobrászig, a grafikustól a keramikusig, a lírai gondolkodású absztrakciótól az egészen konkrét művekig minden jelen van. Nagy érték, egyfelől a térség művészeti áramába való bekerülése miatt, másrészt mert megmutatja, tükröt tart a világnak, ugyanis a művészet ma nem „izmus”. GébArt ezt a sokrétűséget tükrözi vissza. És ezen a kincsen nem szabad ülni.

A magyar–angol nyelvű kiadványban a tanulmány után a történeti kaleidoszkópban először Skrabut Éva visszaemlékezését találjuk. A két kiállítás kapcsán már elhangzott, hogy volt némi előzménye a mostaninak, a Bernáth Aurél által indított egervári és a későbbi zalaegerszegi hasonlóan próbálta összefogni a városba érkező művészeket, ám támogatottság híján 1981-ben már nem szerveződött művésztelep. Eközben a velemi minta példájára népművészek fogtak össze a korábbi telepek szakembereivel, alkotóival, és megépült a Kézművesek Háza. Lelke a népművészek, majd később újra a képzőművészek közösségének. Tíz év kellett az újrainduláshoz, egy 1991-es holland–magyar kulturális hét inspirálta, majd a város 1992-ben támogatta az I. Zalaegerszegi Nemzetközi Művésztelep létrejöttét, egy majdani kortárs galéria létrehozásának igényével.

Az első öt évet dr. Kostyál László művészettörténész összegezte anno az 1996-os jubileumi kiadványban, kiemelve az európaiságukban, tradíció­rendszerükben közös kultúrák találkozását. 2001-ben, a tízéves telep születésnapján a szervezők országos szakmai találkozót hívtak életre, ennek egyik sarkalatos pontja volt, hogy a kulturális kormányzat kevésbé támogatta a vidéki bázisokat. A fenntartási és működtetési költségek hiánya, a tárolási problémák és a karbantartás elmaradása miatt károsodtak a művésztelepek gyűjteményei s a szoborparkok egyaránt.

A húszéves telep, avagy a felnőttkorba lépés időszakát P. Szabó Ernő művészettörténész értékelte, akkor is dupla kiállítással jelentkeztek a Göcseji Múzeumban és a Gönczi Galériában. Mint írta, a ­GébArt történetében nagyobb zökkenők nélkül zajlottak le a tematikai, műfaji váltások, ami részben annak volt köszönhető, hogy ötévente jubileumi kiállítások és tíz év után szakmai konferencia fogalmazta meg a tanulságokat.

Raab Erik az Új Művészet folyóirat 2016. októberi számában szentelt figyelmet a negyedszázados évfordulónak, a hangversenyterem tárlatát szemlélve benne is vágy fogalmazódott meg egy önálló kortárs múzeum valóra váltásáról.

Simonffy Szilvia és ­Wehner Tibor a szabad szellemű, megrendelésekhez nem kötődő, országosan is egyedülálló Gébárti Szoborpark történetét futja körbe, ugyancsak megemlítve a monumentális fa, kő, acél alkotások állagmegóvásának problematikáját.

A kötetzáró szemelvényekben többek között Szemadám György festőművész, a 92–93-as telep művészeti vezetője így védte létjogosultságát: „Békés, csöndes, látszólag kis bázisokon folyó ellenállás, sőt harc ez, de én hiszek a győzelmében. Ezért szeretem a látszólag jelentéktelen, a kis dolgokat és az egyszerű emberi gesztusokat.”

S nem utolsósorban 30 év leltára: 154 művész, 24 ország, félezer mű, a művészeti vezetők (Szemadám György, Móder Rezső és Galgóczi György, Budahelyi Tibor, Horváth M. Zoltán, Varga Géza Ferenc, Colin Foster, K. Krawczun Halina, Kopasz Tamás, Budaházi Tibor) és az őket segítő művészeti titkárok (Skrabut Éva, Nagy Johanna, Prokné Tirner Gyöngyi) névsora.

A jubileumi kiadványt a Nemzeti Kulturális Alap, Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Zalaegerszeg Kultúrájáért Közalapítvány támogatta.

Utolsó gondolatával még idefurakodik az újságíró. Ez a GébArt talán nem is annyira állóvíz. Különösen, amikor partjára telepednek pár hétre a másképp látók és gondolkodók, majd követ dobnak a vízbe, a fodrozódást pedig még sok-sok éven át láthatjuk.