Lovásziban honosította meg a néptáncos kultúrát a 87 esztendős Kovács Béla bácsi

Az 1950-es évek elején a Diósgyőri Néptáncegyüttes egyik fiatal táncosa Lovásziban töltötte sorkatonai szolgálatát. A helyi potentátok akkor úgy döntöttek, hogy az akkor fénykorát élő olajiparnak igenis szüksége van néptánccsoportra, így a kéznél lévő Kovács Bélát bízták meg azzal a feladattal, hogy fogja össze a fiatalokat és adja át tudását. Nagy lelkesedéssel fogadta a kihívást, tanított, szervezett, egyre nagyobb sikereket értek el tanítványaival. Leszerelése után is Lovásziban maradt, a faluban alapított családot. Hamarosan országosan is ismertté váltak a lovászi táncosok, egyre-másra kapták a meghívásokat különböző néptáncos találkozókra, és az elismerések sem maradtak el. Több korcsoportban folyt az oktatás, így az utánpótlás sem hiányzott éveken át.

Kovács Béla munkásságára Jánosi Ferenc, a Kerka-völgye Baráti Kör Egyesület elnöke hívta fel figyelmünket. Nemrég tartalmas beszélgetés során idézte fel a faluban „mindenki Béla bácsija” a régmúlt időket.

- Egyszerű parasztgyerek voltam, Szögligetről elkerültem Miskolcra – emlékezett vissza az 1934-ben született egykori néptáncos. – Erdész szerettem volna lenni, egy vadaskertben dolgoztam, de aztán úgy alakult, hogy ipari tanulónak álltam Miskolcra, műszerésznek tanultam. Egyszer aztán egyik mesterem hazaszalajtott egy kulcsért, ekkor találkoztam össze a villamoson egy intézet oktatójával, aki megkérdezte, hogy tudok-e táncolni. Mondtam, hogy nem tudok, de kapacitált, hogy menjek el, meglátjuk mi lesz. Már a falumban is volt néptánccsoport, de oda nem vettek be, mert már elegen voltak, úgyhogy Miskolcon kezdődött néptáncos pályafutásom. Ott találkoztam a Vasas Együttes vezetőjével akkori Böröcz Józseffel, nála tanultam táncolni, majd kis idő múlva már oktattam is, illetve kisebb, a környéken akkoriban alakult tánccsoportoknál. Borsodi szvitet, dunaföldvári táncokat, kalocsai verbunkost táncoltunk. Böröcz József mellett tanított még Rábai Miklós, a Magyar Állami Népi Együttes és Molnár István, a SZOT Együttes vezetője, akik akkoriban nagyon neves néptáncosok voltak.

Hamarosan aztán elkövetkezett a sorkatonai szolgálat, ekkor Miskolcról Lovásziba került Kovács Béla. A zalai faluban akkoriban javában zajlott már a kőolaj-kitermelés, több százan dolgoztak az olajiparban.

- Emlékszem, este, sötétben érkeztünk meg Lovásziba, ki voltak világítva a kutak, az egész telep. Csak ámultam, hogy milyen nagyszerű helyre jöttem – folytatta. – Aztán reggel megláttam, hogy azért csak egy kis falucskában vagyok, ami valahol csalódást okozott. Azt ígérték, hogy visszahelyeznek Diósgyőrbe, ha alakítok itt néptánccsoportot. Akkor, 1955- ben újonnan alakult tánccsoport Lovásziban, a csapatnak aztán én lettem az oktatója, együtt kezdtük el felépíteni az együttest. Rövid idő múlva Zalaegerszegen mi nyitottunk meg egy bált palotással, aztán többen is érdeklődtek más településekről, hogy mennék-e tanítani hozzájuk. Így indult tanfolyam Zalaegerszegen. Falvakból tanítók, tanárnők jelentkeztek, akik kedvet éreztek a néptánc iránt, Egerszegre jártunk próbálni. Nagy volt a lelkesedés, pedig nem volt egyszerű összehozni ezeket a találkozókat, többek között a közlekedés nehézségei miatt. E folyamat részeként alakult meg a Zalai Táncegyüttes is 1957-ben, de innen nőtt ki a Kerka Táncegyüttes is.

Eljárt még tanítani Letenyére, Lentibe, Zajdára a katonákhoz. A csoportokban a legkisebb létszám 5 pár volt, de akadt 20 páros is. Lovásziban időközben megépült a környék talán legnagyobb kultúrháza, ahol a helyi gyerekekkel foglalkozott, felesége pedig gondnokként dolgozott ott.

- Évről évre egyre többen táncoltak, Szombathelyen versenyt is nyertünk a lovászi táncosokkal. Egy jugoszláviai utat kaptunk ajándékba, azzal a feltétellel, hogy két éven át megmarad a csoport. A szomszédos Muravidékkel az 1960-as években történt meg a kapcsolatfelvétel. A lovászi olajbányászok tánckara 1964-ben lépett fel először Lendván, majd Dobronakon, két műsort adtak, mindkettőnek nagy sikere volt.

A Népújság – a szlovéniai magyarok hetilapja – 1964 szeptemberében így írt erről: „A felszabadulás óta nem volt ilyen jelentős esemény Lendván: a régóta várt magyarországi vendégek megérkeztek. Noha mindössze néhány kilométer választja el Lendvát a magyarországi Lovászitól, ez a pár kilométer is olykor áthidalhatatlannak tűnt az embereknek. A felszabadulás óta ez az első eset, hogy kultúrküldetésben járnak magyarországi vendégek Lendván, s mi tagadás, ez a látogatás a lendvaiak szemében jelképes jelentőségű.”

- Letenyén lehetett akkor még csak átmenni a határon, onnan minden faluban megálltunk, egy-egy dalt elénekeltünk. Lendván „Végre megjöttek a magyarok” felirat fogadott minket, ez volt az első találkozás a háború után, majd egy időre folyamatossá váltak. Felléptünk akkor Dobronakon is, mindkét előadásunknak nagy sikere volt. Később Beltinciben a színházban 150 tagú zenekar zenélt a lovászi csoport fellépésén, akkor is zsúfolásig megtelt miattunk a nézőtér.

A lovásziak első muravidéki fellépése után egy hónappal a lendvai amatőr együttes lépett fel Lovásziban az Apuci, anyuci, babuci című vígjátékkal, majd a találkozók egy időre rendszeressé váltak és a sport területére is kiterjedtek. Kovács Béla ezután átjárt Lendvára oktatni. Mint mondta: nagy élmény volt a határon túli magyar gyerekeket tanítani.

- Azt vallom és ezt tanítottam a gyerekeknek is, hogy a tánc olyan nyelv, amely megtanulható – jelentette ki Kovács Béla. – De egy táncos ne féljen énekelni sem, és élje bele magát az előadásba, akkor ad élményt a közönségnek.

Feleségével az 1960-as évek végéig dolgoztak a lovászi kultúrházban, közben akadtak nehézségek, személyes ellentétek. Végül mindezek hatására leépült a néptáncmozgalom a településen. A táncosok felnőttek, többen beköltöztek Lentibe és ott folytatták. Béla bácsi pedig abbahagyta az oktatást, nyugállományba vonulásáig az olajiparban dolgozott műszerészként. Már hosszú évek óta nyugdíjas, de ma is szívesen emlékszik vissza a régi időkre.