Amikor a fotográfia műtárggyá válik – Megyeri Anna muzeológussal beszélgettünk

Annát, vagy sokaknak Pannit jól ismerik azok, akik a zalai helytörténet iránt érdeklődnek. Ő az, aki évtizedek óta közel hozza a rég- vagy kevésbé régmúlt itteni embereinek az életét, mindennapjait.

A Göcseji Múzeum munkatársaként jó érzékkel alulról közelíti a történelmet: férfiak, asszonyok, idősek, gyerekek, iparosok, kereskedők, kisvárosi értelmiségiek egyedi sorsa bontakozik ki a gyűjtőmunkával, leltározással, adattárral, írásos összefoglalóval induló, kiállításokban, tanulmányokban, könyvekben kiteljesedő munkája révén. Aki megborzong, ha Marienbadból való csiszolt, kétrétegű, füles ivópohár kerül a múzeumba a közismert zalaegerszegi Czeglédy család jóvoltából. Megborzong, mert tudja, Deák Ferenc kedvenc fürdőhelyét idézi, így a pohár pontosan beleillik a söjtöri szülőház tárgyegyüttesébe, épp, amikor Anna 2003-ban a berendezést végzi.

– Számomra így áll össze a történelem. Lehetséges, hogy másnak nem ennyire izgalmas...?

A múzeumi gyűjtőmunka a szerencse Szküllája és a véletlen Kharübdisze között hajózik. (Ha már történelem, a körmönfont hasonlattal utazunk az ókorba.)

A jó szimat és az érzék mellett kell, hogy a szívós embert kézről kézre adják az adatközlők, kell, hogy a bizalom kialakulása után odaadják – legalább lemásolásra – a féltett családi kincseket. Hogy a köz számára értékes iratok, tárgyak kerülnek az asztalra, azt már az egyben pszichológus tehetséggel megáldott, képzett muzeológus dönti el. Megyeri Anna az.

Felnevelő városában, Nagykanizsán középiskolai tanára, Ördög Ferenc nyelvész ajánlására dr. Kerecsényi Edit néprajzos mellett dolgozva járta ki a gyakorlat iskoláját, amit aztán több diploma megszerzése fényesített tovább. A balatonmagyaródi család harmadik gyermekének tulajdonképpen szerencséje volt, hogy nem vették fel orosz szakra, így bekerülhetett adattárosnak a Thúry-múzeumba, és megtudhatta, erős vonzalom él benne a szép, a régi, de főleg a múlt kibontásához elengedhetetlen dolgok iránt. Pedig az éneklés is izgatta, még Csocsoszán áriáját is megtanulta. Egy cipészműhely leltározása döntötte el, hogy egész életében a múzeum lesz a szenvedélye.

– Sokan nem értették, miért érdekel engem az ő családjuk. Régen a történelemről azt hittük, csak nagy emberek lehetnek a szereplői – meséli a gyűjtőmunkáról. – Aztán megérezték bennem a másik iránti kíváncsiságot, érdeklődést, ami nélkül nem muzeológus az ember. Ezt nem tanítják az egyetemen, s azt sem, hogy idős emberekhez hogyan kell közelíteni.

Nagykanizsáról családalapítás miatt került Zalaegerszegre, Kapiller Imre levéltáros-történész felesége lett 1979-ben. Egyik első gyűjtőútja a mindenki által ismert kefekötőhöz, Gyula bácsihoz vezetett, amikor a Zalaegerszeg régi és új városképét bemutató kiállításra készültek. Onnan kanyarodott a taxisokhoz, onnan meg az apró szerelőműhelyekbe, amiből a bérautósok történetét feldolgozó tanulmánya született. Egyre több fotográfia gyűlt, mígnem az egyik legizgalmasabb forrássá vált a fénykép. Például az 1910-es években ifj. Horváth Jenő áruházában készült, üzletbelsőt mutató képeslap, ami számos kiadványban vált a zalaegerszegi kereskedelem jelképévé. (Az Inkovics családnak köszönhetjük.) Tíz-tizenöt évre is visszanyúl, ha kell, érzi, még lapul ott valami. Ekképp került elő Vöröss Juditék családi képei közül az igazi ritkaság: a katolikus legényegylet zászlóavatási ünnepélyén vonulókat mutató felvétel. Ez az országos fotótörténet számára is fontos kép.

Előfordul, hogy lassan, óvatosan bújnak elő a rejtett értékek.

– Az olasz származású építész, Morandini Tamás leszármazottja, dr. Schlemmer Tamás a múzeum jó barátja volt, mégis apránként került elő a szekrényéből a dokumentumtár. Mentem is gyakran, amikor csak tehettem. Még most is leltározom az anyagot, naplók, orvosi felszerelések, bútorok, iratok, fotók kerülnek a múzeum gyűjteményébe. Köztük az első háborúban írott képeslapok, levelek, amiket az egy időben szolgáló após (Morandini Tamás) és a későbbi vő (dr. Schlemmer József) küldött szeretteinek. Kuriózum: véletlenül került hozzá a neszelei birtokon dolgozó bognármestert és családját ábrázoló, szintén gyakran megjelenő családi kép. Öt fiú járta meg az első világháborút, mindannyian hazakerültek, ezután műteremben készíttettek családi felvételt, Saly Viktor volt a fotográfus.

– A képen 19 éves a húguk, akivel én 80 éves korában találkoztam.

A kép az Utcák, terek, emberek című kötetében is látható.

Azért nem ennyire kellemes a munka összes fázisa. A múzeumi dolgozószobában munkaórák százait teszi ki az, amikor a törvényi szabályozás és rengeteg szempont szerinti leltározás zajlik. Közben azt is le kell írni, amit az adatközlők mesélnek. Efféle kéziratban, feldolgozásra várva szunnyad az egerszegi Kaszter Sándor patikus unokájának, a székesfehérvári Zsuzsa néninek az elbeszélése a második világháború végéről, az orosz katonától elszenvedett erőszakról. Másfél száz adatközlő és adományozó biztosan ott van a listáján. Olyan is, aki elárulta, már eldobta a családi fotókat, a muzeológus persze a szívéhez kapva kereste azonnal a hulladékszállítókat, s nagy szerencsével meg is lett a doboz még a kukában.

Megyeri Anna mindeközben kicsit megtanulta a fotografálás ipartörténetét, tanfolyamot is végzett, de a speciális tudáshoz hozzájárult Serényi Árpád egerszegi fotográfus 21 éves (1920–1941) itteni működésének a feldolgozása is. Ehhez Miskolcra utazott Borsos Árpádhoz, Serényi unokaöccséhez, aki később szép kollekcióval ajándékozta meg a múzeumot. Ma már a fotográfia is műtárgy, de az ő pályája kezdetén még nem minősült ekkora értéknek. A vonzalom egyébként a családi fotók nézegetésével még gyerekkorában alakult ki. Apai felmenői Szatmárból érkeztek a trianoni határokon belülre, sajnos, sok mindent hátra kellett hagyniuk, de a fényképeket magukkal hozták.

A kisvárosi polgári életmód bontakozik ki a tanulmá­nyai­ban, könyveiben, a lapokon egyszerű egerszegi embereknek állít emléket. Az estébe nyúló délutánon lapozgatjuk az Utcák, terek, emberek kiadványt, amelyet akár a Zalaegerszeg története reprezentatív képes album előfutárának is tekinthetünk. A megjelenéskor nagy sikert aratott kötet társszerkesztője Orbán Ildikó grafikus volt. Mondhatni, ráéreztek arra, hogy a fotó mint kordokumentum felértékelődött, az emberek már a szövegek mellett a képeket is igénylik. Figyelmeztet, semmit sem egyedül ér el a muzeológus, ez a munka csapatjátékosokat igényel, közösen megoldott feladatokat, ráadásul a levéltárosokkal, könyvtárosokkal együtt.

– Van kedvenc, vagy kalandos úton szerzett fotográfia?

– Nem tudok választani, mindegyik csodálatos számomra. A Mike Jánostól kapott egerszegi iparos dalárda csoportképe, vagy a férjem XIX. században idekerült dédapja, Kováts István számvivő őrmester és felesége képe, vagy a malomtulajdonos Grész családról készült felvétel, szóval mind­egyik. Mulató családot is láthatunk itt a Becsali-hegyen, amit attól a hölgytől kaptam, akinek az édesapja dolgozott Schütz Frigyes kékfestő gyárában. Így forognak össze a mozaikok.

Megyeri Annának köszönhetjük a származásuk miatt Auschwitzba hurcolt Schütz kékfestő és kereskedő család történetének feldolgozását.

– Akkor Budapesten járhattam a távolabbi családtagoknál, többek közt Schütz Ila testvérénél, ezek nagy élményt adnak nekem.

– Gyűjtés, kiállítás, tanulmányok, könyvek, előadások? Mi köztük a fontossági sorrend?

– Nem hiszem, hogy sorrendet tudnék felállítani. Mind­egyik egyformán érdekel, sőt, egyformán fontos. De azért mégis, a gyűjtés a legizgalmasabb része a munkámnak.

Szóba kerül, a közgyűjteményi múzeumoknak a régiségkereskedéssel, a magánmúzeumokkal is meg kell küzdeniük, jó, hogy néha bízhatnak abban, hogy a felajánlók lokálpatriotizmustól indíttatva nekik adományozzák tárgyaikat.

Megyeri Anna részt vesz a Göcseji Múzeum új állandó kiállításának tervezésében, kivitelezésében, amely ízlésének megfelelő, hiszen az életmód, a környezet átalakulása áll a középpontban. Felkérésre számos tanulmányra, előadásra készül.

De azért marad ideje két gézengúz kisfiúra, Igorra és Vincére, akik a nagyit tisztelik benne.

Iskolák, díjak, publikációk

Megyeri Anna muzeológus, a Göcseji Múzeum munkatársa okleveles történelemtanár is (Nyugat-magyarországi Egyetem, 2012), valamint történelemtanár (Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely 1983–1985), de népművelés–magyar szakos tanári diplomával is rendelkezik (Berzsenyi-főiskola 1976–1980). A magyarországi 19–20. századi életmód, épített környezet, tárgykultúra, fotótörténet kutatója.

Szakmai elismerései, kitüntetései számosak, az Együtt Zalaegerszegért Egyesület emlékplakettjét 2016-ban kapta. Továbbiak: „Másokért” emlékplakett, 2016., Zalai Prima Díj Különdíja, 2012., Wellmann Imre-díj 2004., Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt, 1998., de birtokosa a Zalaegerszeg Kultúrájáért elismerésnek is.

Tanulmányai, könyvei a teljesség igénye nélkül: Bérautósok Zalaegerszegen a két világháború között, Egy kisvárosi fényképész, Serényi Árpád, Fotógyűjtemények a zalai múzeumokban, A kerékpározás kultúrájának kialakulása Zalában, A földgömb és a harmónium, iskolatörténeti gyűjtemény a Göcseji Múzeumban, Utcák, terek, emberek – Zalaegerszeg régi képeken, A szabadságharc emlékei Zalában, Egerszegi építők és építtetők a századfordulón, Rozi néni emlékére. A kávási múzeumház egykori gondnokáról, E századi mesélő tárgyak, A Göcseji Múzeum – az egykori takarékpénztár székházának építéstörténete, Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről, Deák Ferenc szülőháza Söjtörön, Deák Ferenc szobra Zalaegerszegen. In: A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig, Kettő egy pár – Szerelem, udvarlás, esküvő a 20. században, „A földre építek, az égben bízom” A Morandini építészcsalád a Monarchiában, Luxuscikkből közlekedési eszköz. Autóbusz-közlekedés Zalaegerszegen és vidékén a két világháború között, „A Szalay és Dankovits asztalosáru-gyár” története a megalakítástól az államosításig, „A szálloda az újkor igényeinek megfelel”. Mozaikok az Arany Bárány szálló történetéből, Zalaudvarnoktól Moszkváig. Hamburger Jenő életpályája, A Schütz kékfestő és kereskedő család Zalaegerszegen.