2021.04.02. 15:30

Bevésődött a gettó törvénye: a fehér a fekete szemében csak préda lehet

„Naplopók ezek, csavargók”. „Nézzék csak azt a karvaly orrukat!” „Tipikus latin szerető.” „Szőke liba”. Ismerősek a mondatok? Hát persze, hiszen nagyon könnyű torz, de minimum leegyszerűsítő képet kialakítani egy csoportról, legyinteni és kinyilatkoztatni valami hasonlót. Dr. Gedeon Zoltán keszthelyi neurológus, pszichiáter, pszichoterapeuta – akinek pszichiátriai és pszichológiai problémákat elemző írásait rendszeresen közzétesszük –, ezúttal feketékről és fehérekről írt.

Szabó Judit

Kevin, James és Oliver az általános iskolában ismerkedett össze, és kötött örökre véd- és dacszövetséget. Hárman voltak fehér fiúk az osztályban. A chicagói South Side-on, Bronzeville-ben nőttek fel. A hely nem nagyon különbözött a New York-i Harlemtől, leszakadt, szegény környék, leszakadt, szegény emberekkel. Sok bűncselekmény történt, gyakori volt a dráma az utcán. Minden padért, kosárlabdapalánkért meg kellett verekedni. Zetáknak nevezték magukat a mexikói drogkartell után, ami a brutalitása miatt egykor a világ legveszélyesebb szervezete volt. A zeták droggal kereskedtek, emberek ezreit gyilkolták meg, egy akcióban hatszáz ártatlan embert válogatás nélkül, hogy „üzenjenek” a rendőrségnek, álljon le a nyomozással.

A srácok nem voltak erőszakosak, nem drogoztak, de erőt akartak sugározni, ezért választották a Zeta nevet. (Később lett is ügyük miatta a rendőrséggel.) A név ellenére mindig alulmaradtak. A színes többség rendszerint megverte, megalázta őket. Jamest egy verekedés után lefogták, és a fenekére tetoválták, hogy „fekete”. Ezután csak feketeseggűnek csúfolták. Egy szót se hittek el Martin Luther Kingről, vagy a montgomery-i buszbojkottról. Az erőszak erőszakot szül, a bosszúról álmodoztak, így szinte természetes volt, hogy a fegyverek felé fordultak. Szerencséjükre gyerekként nem jutottak hozzá, de ahogy betöltötték a 21-et, nagy ismétlőpuskákat, vadászfegyvereket vettek, és vadászni kezdtek. Kikerültek a gettóból, a közösen alapított motoros büfé kultikus hellyé vált, nem éltek rosszul. Túl a harmincon még mindig függetlenek, söröző, motorozó, vadászó túlérett kamaszok voltak.

– Afrikába kellene elmenni, igazi nagyvadat lőni – ötlött fel Kevinben.

– Na ja, a „Big 5”, ugye? Tudod, mi pénz az? – mondta James.

– Az nem fog menni. Oroszlán, leopárd és bivaly még oké, de az elefánt már bajos, rinocéroszt meg egyszerűen nem lehet lőni, még pénzért sem.

– Olyan nincs. Afrikában mindent lehet, csak meg kell találni a megfelelő embert.

– Szerintem is. Lóvé nem számít, mire gyűjtsünk, koporsóra?

Erre koccintottak, és elkezdték szervezni a „Nagy Vadászatot”. Túl sok energiát nem öltek bele, jó amerikaiként bíztak a dollár erejében. A biztonságot is figyelembe véve Namíbia és Tanzánia maradt fenn a rostán, és mivel az utóbbi olcsóbb volt, azt választották. Úgy hallották, érdemesebb helyben szervezni a bulit, ezért otthonról csak az első négynapi szállást és a kocsit foglalták le. Utóbbi egy bivalyerős Mustang volt. Tudták, hogy a szafarira nem alkalmas, de a több mint 400 lóerőnek nem tudtak ellenállni. Végre ki lehet próbálni, mit tud egy ilyen autó, Jeepet meg majd hoz a vadásztató cég.

A Kilimanjaro Nemzetközi Repülőtéren szállt le a gép, az autót odahozták nekik az érkezéshez. A fekete srác nagyon készséges volt, mondott pár szót a közlekedésről, odaadta a helyi jogosítványt, és egy sajtpapírt, ami a számlát volt hivatott képviselni. A srácok felszabadultan vágódtak a kocsiba, először James vezetett. A reptérről a nagyváros, Arusha felé vezető út egyenes volt, nem sokban különbözött egy amerikai főúttól, tolták hát neki. Már amennyire lehetett. Hiába a sok lóerő, az ócska dzsipek, szamaras kordék, biciklisek, gyalogosok között nem lehetett száguldozni. A rendőr ugyan egy dollárért elengedte őket, de érezték, ez nem az a hely, ahol gyorsulási versenyt fognak rendezni. Szállásuk a Manyara-tó partján, a nemzeti park határában volt. A Bookingon jól mutatott, de furcsállták, hogy a főútról rögtön földútra vezette őket a GPS. Mivel a száraz évszakban jártak, nem volt gond, de a kátyúk, a vájatok, a szintkülönbségek egyre nagyobbakká váltak. Egyáltalán nem a Mustángra tervezett út volt. Az sem volt megnyugtató, hogy a váltót nem lehetett kettesnél feljebb tenni, s olyan nyomornegyedeken gurultak át, amiket addig csak a National Geographic-on láttak. Hogy nyomornegyed volt-e valójában, vagy egy falu, azon már tanakodni sem volt érdemes, hiszen mást sem láttak útközben.

Lassan, de biztosan sötétedett. A bádoggal fedett fakunyhók beleolvadtak a közelgő éjszakába. A szomszédos esőerdő rikoltó hangjai egyre élesebbé váltak, ahogy a csend rátelepedett a trópusi tájra. A fiúkat a vietnámi háborús filmekre emlékeztette. Nem féltek, de kényelmetlenül érezték magukat. Az éjszaka a fák között sötét volt, szinte minden fény eltűnt, mikor a Mustang végleg megfeneklett. Fennakadt az alváz, elpörgött a kerék, erős kuplungszag terjengett. Tolták, túráztatták, de hiába, nem mozdult. A zajra viszont az erdő mozdult meg. A fák megelevenedtek.

Fekete kapucnikban, lehajtott fejjel sötét bőrű emberek tűntek fel itt is, ott is a bozótban. A szemük fehérje meg-megvillant, egy-egy pillanatra. Csendben jöttek, vészjóslóan. Oliver megbánta, hogy a fegyvereiket a reptéren hagyták. Talán ki lehetett volna játszani, hogy elhozhassák. Talán ki is kellett volna. Nem volt menekülő útvonal. A gyűrű egyre szorosabbá fonódott körülöttük, majd egyszerre, mint egy földöntúli jelre, varázsütésre, az emberek beszélni, kiabálni kezdtek. A srácok szíve a torkukban, gyomrukban kalapált, a régi reflex aktiválódott, izmaik megfeszültek, várták az ütést, várták, hogy üthessenek. A megszokott képlet; a sok fekete izmos test lecsap a fehér prédára. A percek óráknak tűntek, aztán tényleg hosszúra nyúltak. Eddig nem szokott tartani… Nem beszéltek szuahéliül, de felfigyeltek rá, hogy nem fenyegetőek a hangsúlyok, nincsenek támadó gesztusok. A férfiak közelebb jöttek, majd megragadták az autót, és csodálatos összhangban dolgozva előbb himbálni, majd tolni kezdték. A Mustang recsegett, ropogott, majd egy srác beugrott, gázt adott, és már kint is volt.

A három amerikai elképedt. Bátortalanul nyújtogatták megmentőik felé az egydollárosokat, akik ugyan elfogadták azokat, de látszott, hogy nem a pénzért jöttek. Aztán ahogy jöttek, nesztelen, gyorsan tűntek el. A vadászok még órákkal később is az élmény hatása alatt voltak, nem értették. Rengeteg pénz volt náluk, ha elveszik tőlük, soha nem tudják bebizonyítani. És ha ők maguk eltűnnek az erdőben, megtalálja-e őket valaki?

Szállásukra megérkezve azért mégis megnyugodtak, mikor egy fehér, talán német, talán holland férfi fogadta őket a kapuban. Mosolyogva törte az angolt, de tökéletesen érthető volt. Még Joe Bidenről is tett egy-két megjegyzést. Otthon voltak! A német elkérte az autókulcsot, hogy beparkol, majd eltűnt. Mire becsekkoltak a recepción, túl a második konyakon éjfél felé járt, mikor már kezdték hiányolni a csomagjaikat. A recepciós nem tudott semmiről. Az európait nem látták többé, ahogy a csomagjaikat sem. A Mustangot a rendőrség kiégve, két nappal később találta meg egy kanyon alján.

Dr. Gedeon Zoltán Fotó: Pezzetta Umberto

– A három amerikai vadász a sztereotípiák áldozata – mondta dr. Gedeon Zoltán. – Korábbi élettapasztalatuk alapján a színes bőrű afroamerikaiak az erőszakot, az agressziót, az ellenséges magatartást jelentették, míg a kaukázusi rassz az együvé tartozást, a biztonságot szimbolizálta. A sztereotípiák a fenti példa ellenére hasznos dolgok: bizonyos jegyek alapján, tapasztalataink szerint beazonosítunk embereket, helyzeteket, és ennek megfelelően, a részletek megismerése nélkül gyorsan tudunk dönteni. A rengeteg információ, mely nap mint nap ér minket, nem teszi lehetővé, hogy minden egyes helyzetet alaposan elemezzünk, így a sztereotípiák megkönnyítik a helyzetfelismerést, a döntést. Mint a történetből is látszik azonban, általános érvényük nincs, a nem megszokott szituációkban tévútra vihetnek.

A főorvos azt is hangsúlyozta: léteznek negatív sztereotípiák, ezek az előítéletek. Gyakoriak a nemi előítéletek, amelyek többek között a szőke nős viccek alapjául szolgálnak, és szakmákra vonatkozó előítéletekre is tudunk számos példát mondani. A szexuális előítéletek szélsőséges megnyilvánulása a homofóbia, s népeket, nemzeteket is hajlamosak vagyunk beskatulyázni: a német precíz, az olasz életvidám, a székely szűkszavú, a skót fukar.

Az évszázadok alatt kialakult sztereotípiákon különösen nehéz változtatni. Manapság a diszkrimináció elleni hangsúlyos fellépés ellenére, még az erre kiemelten ügyelő szervezeteknél is tetten érhetők. Tegyünk egy kísérletet, írjuk be a Google magyar-angol vagy magyar-német fordítóba mondatonként: Ő okos. Ő szép. Ő épít. Ő kutat. Ő mosogat. Ő ás. Ő erős. Ő főz. Ő tanít. Ő olvas. Ő dolgozik. Ő pihen. A személyes névmás az angol és a német nyelvben a magyarral ellentétben hím- vagy nőnemű. A fordítás szerint ha arról van szó, hogy valaki okos, kutat, épít, ás, erős, tanít, dolgozik vagy olvas, akkor bizonyára férfi, de ha szép, főz vagy pihen, akkor nő, legalábbis az előbbihez hímnemű, az utóbbihoz nőnemű személyes névmást társítanak. Néhány további példa: az orvos férfi, az asszisztens nő, az igazgató férfi, a fodrász nő a Google-fordító szerint. A média is erősíti a sztereotípiákat, amikor még ma is rácsodálkozik egy női buszsofőrre, vagy egy terítőket hímző férfira, arról pedig már ne is tegyünk említést, hogy a nőkkel (főleg a csinosakkal) mi mindent el nem lehet adni, ha reklámok főszereplőiként jelennek meg.

A sztereotípiák kialakulása természetesen nem csak az adott jelenség, vagy csoport tulajdonságaiból adódik, hanem számos egyéb tényező is közrejátszhat a kialakulásukban, de erről jövő héten ejtünk szót.