Zalai történészek, zalai történések az emléknapon

A felvétel elérhető a videómegosztón, itt a beszélgetés megyei közérdeklődésre számot tartó elemeit foglaljuk össze.

Az eszmecserét a televízió felkérésére Tar Ferenc történész, helytörténész, a hévízi Bibó-gimnázium nyugalmazott történelemtanára vezette, aki elsőként dr. Káli Csabát, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára igazgatóhelyettesét, a korszak szakértőjét arról kérdezte, Magyarországon miért február 25. a kommunizmus áldoza­tainak emléknapja. A válaszból megtudhattuk, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatta le az országban lévő szovjet hadsereg hatósága Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKgP) vezetőjét, államellenes összeesküvés vádjával. A kommunista párttal és az oroszokkal nem kooperáló pártelnök előzőleg részt vett azokon a magánlakásokban folytatott beszélgetéseken, amely a szovjetek lehetséges kiűzéséről szólt. A résztvevőket a későbbi „magyar közösség” per során üldözték, Kovács Bélát pedig a Szovjetunióba hurcolták. Túlélve a börtönt, 1955-ben jutott haza, 1956-ban még részt vett a forradalom eseményeiben. (A FKgP Zalában 1945-ben 75 százalékra nyerte a választásokat, a kereszténydemokrata elveket képviselő Demokrata Néppárt pedig még 1947-ben is 61 százalékot szerzett. Zala, de még a zalai kommunisták pechje volt, hogy Rákosi 1947-től zalai országgyűlési képviselői mandátummal élt, így túlzottan is „idefigyelt”.)

– Jellemző a viszonyokra, hogy a szovjetek tartóztatják le, nem a magyar hatóságok, ami rávilágít a megszállás lényegére – mondta dr. Káli Csaba, hozzátéve, a letartóztatás jelképezi azt, ami a magyar társadalommal szemben azokban az években végbement.

A beszélgetőtársak szóltak arról is, hogy az orosz gulagra, hadifogolytáborokba elhurcolt mintegy 800 ezer ember mellett áldozatnak tekinthetőek mindazok a civilek, akik itthon szenvedtek el erőszakot, jog-, tulajdon- és vagyonfosztást, kitelepítést, a tanulási jogtól való elzárást. Zalában a háború végén viszonylag kevés a polgári halálos áldozat, ez csak annak köszönhető, hogy két hét alatt átvonult a front. A nők helyzetéről azért tudunk keveset, mert az abúzusokról az érintettek sem beszéltek. (E témában jelent meg Pethő Andrea Elmondani az elmondhatatlant című kötete.)

– A földosztást magát nevezhetjük földfosztásnak, hiszen ahhoz, hogy valaki kapjon, másoktól, vettek el földeket – fejtette ki álláspontját Káli Csaba. Igaz, néhány év múlva a szintén erőszakos kollektivizálás tulajdonképpen vissza is vette a kiosztott földeket. Zalai adatok előtárásakor hangzott el, hogy a megyében kezdetben csekély eredményű volt a téeszesítés, 1956-ig a mezőgazdasági gazdálkodóknak mindössze 25 százaléka lépett be.

Arra a moderátori kérdésre, hogy az 1945–1948 közti időszak tekinthető-e demokratikus közjátéknak a kommunista egyeduralom előtt, Káli Csaba határozottan nemmel válaszolt. Indoklásában je­lezte, a többpártrendszert kezdettől fogva a leépítés orosz és kommunista szándéka övezte.

Az egyházakat ért atrocitásokról, az iskolák államosí­tását kísérő propagandáról Erős Krisztinát, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum történész-­muzeológusát faggatta Tar Ferenc. Megtudhattuk, több lépésben, belülről és kívülről is bomlasztották az egyházakat: betiltották a gyógyító rendek működését a kórházakban, majd a tanító rendekét az iskolákban, az újságok szívós propagandát fejtettek ki ellenük.

– Rendelkezünk adatokkal a zalai „Pócspetri” típusú esetről. Bagodban litánia után a párttitkár agitált a papok ellen, a teremben elment a villany, lökdösődés támadt a sötétben, ezt provokációnak vették, hat főt kínoztak meg az ÁVO zalaegerszegi helyiségében, Varga István bagodi plébános Szombathelyre szállítása közben tudott elszökni, s távozni az országból – idézte a történteket Erős Krisztina.

Ugyanő beszélt a határsávban élők megpróbáltatásairól, ami azután súlyosbodott, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya megromlott.

A hátrányos megkülönböztetés a rendszerkritikusokat évtizedekig kísérte, nem kaptak útlevelet, telefont, romlott a munkahelyi előmenetelük.