szaktudás, erkölcsi erő

2021.03.29. 17:30

Beszélgetés Németh László gépészmérnökkel, az orenburgi gázvezeték építőjével

Mintegy kétszáz oldalas, 2016-ban született, végtelenül izgalmas kéziratot olvasok, forgatok át újra meg újra. Szerzője Németh László gépészmérnök, aki életének 25 évét örökíti meg e lapokon.

Matyovszky Márta

Németh László: Amikor én hallgató voltam, a budapesti műszaki egyetem a harmadik volt az európai rangsorban

Fotó: A szerző

Kis ipar- és energiatörténeti áttekintést muszáj tenni annak érdekében, hogy megérthessük, milyen nagyságrendű nemzetközi építő, szerelő és irányító tevékenységben vezető szerepet játszott műszaki értelmiségiről van szó, aki Zalaegerszegen született, életének első 10 évét itt is töltötte. Ma 88 éves, szívesen ráállt a szkájpos interjúra, aminek során hihetetlen szellemi frissessége, humora, reagálóképessége percről percre megnyilvánult. Leánya és felnőtt unokája ugyan készen álltak, hogy technikai segítséget nyújtsanak, ha kell, de erre nem került sor.

Az 1970-es években már nyilvánvaló volt, hogy a hazai földgázkészleteink nem lesznek elegendőek a biztonságos honi fűtőanyag-ellátásra. Az 1973-as olajárrobbanás következtében, amikor kénytelenek voltunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy ennek hatásai nem állnak meg a szocialista országok határainál, a KGSTtagállamok megállapodást kötöttek arra, hogy közös erővel távvezetéket építenek, amely a Szovjetunió nyugati határáig szállítja a orenburgi földgázt. Ez a beruházás 1975-79 között megvalósult – ami egyúttal Európa mai napig tartó energiafüggőségét is jelenti.

- Ön telepvezetője volt ennek az orenburgi projektnek. Kérem mondja el, hogy lett gépészmérnök!

Németh László: Amikor én hallgató voltam, a budapesti műszaki egyetem a harmadik volt az európai rangsorban Fotó: A szerző

- Kitűnően érettségiztem Kőszegen. A gimnázium kommunista igazgatója, dr. Kővári Ferenc mint osztályidegennek nem továbbította az egyetemi felvételi jelentkezésemet. Így kitűnő tanulóként inas lettem egy angyalföldi lakatosüzemben. A vezetők pár hónap után látván képességeimet, írásban is rögzítették azt. Ezzel nagynéném, akinél Kőbányán laktam, elment a Szent László Gimnázium igazgatójához, kérve, hogy továbbítsa a felvételi kérelmemet az egyetemnek. Az igazgató egy személyes beszélgetés nyomán felterjesztett a budapesti Műegyetemre. 1952 szeptemberében egyetemista lettem, 1957 júliusában pedig gépészmérnöki oklevelet szereztem. Azonnal állást kaptam, nem csak én, tizedmagammal mentünk egy nagyberuházásra, fogadták a frissen végzetteket, nagy szükség volt szakemberekre.

- Előttem van a kézirata, ami egy rendkívül szövevényes, szerteágazó történet, érdekes sztorikkal fűszerezve, az ön szakmai múltjának 1975-től 2000-ig terjedő szakaszáról, a címe: Orenburg- Tengiz -Magyarok a sikerzónában. Mi inspirálta a kézirat elkészítésére?

- Egy kollégám, Horti András biztatott, hogy írjam meg a Szovjetunióban zajlott munkáink történetét.

- Voltak jegyzetei, annak alapján készült?

- Minden, évszámok, nevek, helyszínek, létesítmények, események, partnerek a fejemben voltak és vannak, azt mondhatom kis túlzással, hogy jóformán leültem és megírtam.

- Tudnánk-e érzékeltetni a hétköznapi olvasók számára, hogy ez az orenburgi, majd a tengizi projekt milyen horderejű feladat volt? A tervező és kivitelező mérnökök számára egyszerű kis csuklógyakorlat volt, fél kézzel megoldható, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is próbára tették a felmerülő feladatok és nehézségek a munkára vállalkozó nációkat?

- Minden nagyképűség és túlzás nélkül mondhatom, hogy valamennyi nagyberuházó és műszaki partner részéről a legnagyobb elismerésben volt részük az ott dolgozó magyaroknak. Kanadán, USA-n, Franciaországon, Olaszországon, Törökországon, az NSZK-n keresztül az akkori KGST-országokat és a Szovjetuniót is beleszámítva, minden partner kifejezte, hogy utánozhatatlan teljesítményt végeztünk.

- Honnan jött a bátorság? Elvállalni egy ilyen irdatlan méretű és beláthatatlan problémákat, feladatokat hozó munka irányítását...

- Kezdő mérnökként automatizálási területen dolgoztam itthon, majd 3 évig Iasiban (Románia, Moldávia, Jászvásár) az ottani erőmű építésénél tevékenykedtem mint vezetőhelyettes, mely erőművet mi szállítottunk oda. Aztán a visontai erőműnél dolgoztam, 1974-ben pedig épp befejeztük a leninvárosi, Linde (NSZK) által szállított Olefin művek szerelési munkáit, mikor felmerült annak a lehetősége, hogy a Szovjetunióban is kipróbálhassuk magunkat. 1979-ben adtuk át az általunk létrehozott három kompreszszorállomást.

- Mi volt a munka legnagyobb kihívása?

- Az ottani körülmények, hogy ott kellett megszereznünk minden tapasztalatot. Elég kemény tapasztalat volt – a helyi hatóságokkal, de a többi helyi és más kooperációs partnerekkel való hatékony kapcsolat kialakítása is, hogy megfelelően tudjuk a munkánkat végezni. A magyar partnerek mindent pontosan és jól kiviteleztek. Megfelelő képzettségű szakemberekben nem volt hiány, a háború utáni időszak hazai nagyberuházásai bő lehetőséget adtak a magasan kvalifikált műszakiak számára a tapasztalatszerzésre.

- A szavaiból azt értem ki, hogy minden ment, mint a karikacsapás.

- Ahogy mondja! Olvasva és hallgatva élményeit olyan romantikusnak látszik ennek a hatalmas vezetéknek a megvalósítása, majd komplettírozása, szinte mint a vadnyugat meghódítása. Túlzás ezt gondolni?

- Túlzás, mert számunkra teljesen világos volt, hogy 5 darab gázturbina-hajtású kompresszort és a vele kapcsolatos egyéb létesítményeket kellett megvalósítani, amit minden nehézség nélkül meg tudtunk oldani.

- Mi a kompresszorok jelentősége?

- Az Orenburgból érkező gáz 75 bárra emelkedett kompresszorállomásonként – de két állomás között ez a nyomás ingadozhatott. A kompresszorállomások feladata volt ennek a nyomásnak a minden körülmények közötti biztosítása. Német és angol cégek szállították a berendezést. Kiváló kapcsolatot alakítottunk ki velük.

- Hogy folytatódott aztán a szakmai élete?

- Néhány évig itthoni beruházásokon dolgoztam, aztán felmerült egy vezetéképítési feladat a jamburgi gázmezőről, de ezt a cégünk nem tudta elvállalni az éghajlati viszonyok miatt. Kompenzációként 1985-ben a szovjetek a tengizi olajmező munkálatait ajánlották fel, 1986-tól 1994. májusig dolgoztam itt az irányításban. '93-ban a beruházásoknál megérkeztek az amerikaiak – Gorbacsov ezt lehetővé tette -, majd kivált Kazahsztán a Szovjetunióból, de biztatást kaptunk, hogy maradjunk nyugodtan, folytassuk a munkát. Az amerikaiak azonban egész más szisztémát hoztak be, szemben az addig általunk mindenki megelégedésére gyakorolt rendszerrel. Ez mindennapos feszültségekhez vezetett, leváltottak, hazajöttem, itthon dolgoztam. Hamarosan, 1995-től megbízást kaptam Orenburgban két nagy létesítmény kulcsrakész megvalósítására. Aztán visszamentem Kazahsztánba, Akszájba. Elmesélek egy érdekes szituációt. Még Tengizben munkakapcsolatban voltunk a szovjet olajipari minisztérium képviseletében Balbimgajev gépészmérnökkel. 1998-ban ő már a 9. legnagyobb méretű ország, Kazahsztán miniszterelnöke volt. Annak az évnek augusztusában mint miniszterelnök meglátogatta az olajberuházás központját Akszájban, ahol a konzorcium helyi és angol felső szintű vezetői között főnököm, Kuansalijev Nurlán hívására én is ott várakoztam. A miniszterelnök az autóból kiszállva felismert, odajött hozzám, pár szót váltott velem. Csak ezután történt a többi vezetővel, angol-amerikai menedzsmenttel a bemutatkozás. Az üzemlátogatás során rendszeresen odafordult hozzám: „László, ez azért nálunk, Tengizben más volt, sokkal jobb és szervezettebb volt. Mi ott, Tengizben jobban megcsináltuk!” 1995-től nyugdíjasként dolgoztam, és két éve, 86 éves koromban tettem le a lantot.

- Nem unatkozik?

- Nevetni fog, már untam az egykaptafára szerkesztett orosz és angol nyelvű ajánlatokat csinálni, most meg már sajnálom, és hiányzik. Hát, ilyen az élet.

- Hosszú és nagyon produktív életének mik a tanulságai? Minek köszönhette, hogy képes volt a nagyon szerteágazó, nemzetközi szintéren zajlott, hihetetlen volumenű, egymást követő műszaki feladatokat sikerrel levezényelni?

- Nem akarok nagyképű lenni, de azt tapasztaltam, hogy mi, magyarok szuper tehetséges emberek vagyunk. Ezt általánosságban is mondhatom, de a gyárépítésben is olyan produkciót tudtunk elérni, amiben sem az amerikaiak, sem az oroszok vagy más nációk nem tudtak hibát találni.

- A tehetségen kívül még mi kellett?

- Az egyik amerikai menedzser azt mondja nekem: „László, vezess végig a tengizi két létesítményen, és mesélj el mindent!” Miközben mentünk, egyszer csak megáll, és azt mondja: „László, tudod, milyen nagy dolog, hogy az amerikai Chevronnak mennyi pénze van? Ez nektek is jó, és nekünk is.” Mire azt feleltem: „Ben, tudod, nekünk, magyaroknak mennyi eszünk van? Ez nektek is jó, és nekünk is.”

- Tehát diplomácia is kell.

- Nézze, összefoglalhatom, hogy miben állt annak az 1974-től 2000-ig tartó időszaknak a titka, amit a legjelentősebb, széles körű internacionális cégekkel való üzleti és munkakapcsolatok jelentettek számomra, melyben politikai szereplőkkel, menedzserekkel, szakemberekkel kellett szót értenünk, a megállíthatatlanul zajló politikai-társadalmi változások közepette. Abban az időben, mikor én tanultam, a budapesti Műegyetem az európai rangsorban a harmadik volt, a német és svájci után. Pattantyús Á. Géza professzor szavaival: a mérnöki hivatás gyakorlásához az alapos szakmai tudáson felül széles látókör, erkölcsi érzékkel párosult jellemerő és felelősségtudat kell. Guillet francia professzor szerint jó vezető mérnök csak az lehet, akinél 25 százalék szaktudás mellé 25 százalék általános műveltség és 50 százalék erkölcsi erő társul. Ne vegye nagyképűségnek, de a mi menedzsmentünk, a mi golden teamünk még profi is volt, legalább három nyelven jól beszélt, művészi szinten dolgozott, a naponta felvetődő problémákat kiváló improvizációs készséggel oldotta meg, remek szervezőképességgel, franciás könnyedséggel és végtelen szerénységgel, úgy, hogy már meg is állapíthatjuk, hogy 300 százaléknál tartunk – zárja a beszélgetést szellemes összegzésével beszélgetőtársam. – Vigyázni kell az egészségre, de istenhit és bizakodás is kell, hit Magyarország felemelkedésében.

Csak a zalaegerszegiek kedvéért jegyzem meg, hogy Németh László annak az azonos nevű, jól menő zalaegerszegi kereskedőnek a legidősebb gyermeke, akinek üzleteit mindenki csak Németh Laciféle boltként ismerte, amely Zalaegerszeg legnagyobb fűszer- csemege-gyarmatáru kereskedése volt.

MAGYARORSZÁG 516 KM-T ÉPÍTETT

Az orenburgi gázvezeték tervezett hossza 2750 km volt, amit öt szakaszra osztottak fel. A szakaszok építését az eredeti megállapodások értelmében a következőképpen osztották fel a tagországok között: I. szakasz: Lengyelország 558 km, II. szakasz: Csehszlovákia 562 km, III. szakasz: Magyarország 596 km, IV. szakasz: NDK 518 km, V. szakasz: Bulgária 516 km. A szakaszok építésének forgatókönyvét azonban több ízben módosították, melynek következtében Magyarország végül az V. szakasz (Guszjatyin–Bogorodcsani– Huszt) építését végezte el. Az építkezést 1975-ben kezdték el, a gázszállítás pedig 1979 januárjában indult el.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában