Hősök voltak, vagy áldozatok?

2021.02.17. 12:00

Gondolatok a főváros ostroma és a budavári kitörés 76. évfordulója alkalmából

Az 1945-ös budapesti csata és a budai várnegyedből induló kitörési kísérlet évfordulója apropóján osztotta meg gondolatait lapunkkal Paál István, a Zalai Magyar Nemzeti Szövetség és a Rákóczi Szövetség Zalaegerszegi Szervezetének elnöke.

ZH

Repülőgéproncsok a budapesti Vérmezőn 1945 februárjában

Fotó: archív

Paál István úgy fogalmazott: hősökre emlékezünk, akik esküt téve a legnagyobb áldozatra, a halálra is készek voltak hazájuk és utolsó nagy végvárunk, fővárosunk védelmében a 108 napos védelmi harc után az utolsó védőkörzetben, a budai várban. Tudták, hogy miért teszik ezt a gyalázatos vörös hordák ellen, hiszen minden szörnyű hír megérkezett Erdélyből, az Alföldről a vadállat módjára viselkedő szovjet katonák tetteiről. 1944 karácsonya nemcsak a kisded születésének ünneplését hozta, hanem szent­este bezárult a gyűrű a budapesti védelmi erők körül. Sztálin azt hitte, hogy Budapestet menetből elfoglalják, aztán gyorsan Bécsen át Berlin alá érnek, amely utóbbihoz február 12-én már végső rohamra álltak készenlétben.

Mielőtt az utolsó végerőd, a budai vár is megadta magát az állandó nehéztüzérségi és bombatámadások, a gyalogsági rohamok során, a lőszer, a kötszer, az élelmiszer és a víz kifogyása miatt lehetetlenné vált a védekezés, s ez végső lépésre kényszerítette a fele-fele arányban ott lévő német, magyar erőket. Hitler többszöri tilalma ellenére 1945. február 11-én 20 órakor sor került az utolsó lépés megtételére, a budavári kitörésre. A kétségbeesett helyzetet mutatja, hogy egy német páncéloshad­osztállyal Helmuth Wolff alezredes a hadparancs ellenére már 18 órakor kitört, és szerencséjére ezzel a legkisebb veszteséggel, 650 katonával elérte a német vonalakat.

Repülőgéproncsok a budapesti Vérmezőn 1945 februárjában
Fotó: archív

A tervezett 20 órai kitörés – bizonyosan árulás folytán – ismertté vált a szovjetek számára. A kitörést szervezetten előkészített, összehangolt nehéztüzérségi csapás fogadta 20 órától a vár minden kijáratánál. Ez már nem harc volt, hanem mészárlás. A Bécsi kapu, a Széll Kálmán tér, a Vérmező, a Szilágyi Erzsébet fasor hullahegyek gyűjtője lett. Már a kitörés első percei után pallókat kellett lefektetni, hogy átverekedjenek a kitörők a hullahegyeken.

A magyar tisztek, altisztek legjobb ruhájukban, fehér ingben, nyakkendőben hunytak el hanyatt fekve, ami azt bizonyítja, hogy állva haltak meg – állapította meg egy szovjet tiszt. A menekülők maradék lőszere hamar elfogyott, több gyűrűn keresztülverekedve a budai erdők és hegyek között az odáig eljutók nagy része is elesett. Az étlen-szomjan a hideg téli éjszakákon át 2-3 nap alatt menekülő 40 ezer német és magyar katonából 700-800 tudta csak elérni Nagykovácsi környékén a német vonalakat, megmenekülve egyelőre a haláltól. Nem jártak az el­esetteknél jobban azok a sebesült katonák sem, akiket a mellettük elhaladók nem bekötöztek, hanem agyonlőttek, semmibe véve a genfi egyezményben foglaltakat. Ugyanígy jártak a budavári labirintus segélyhelyein elhelyezett sebesültek is, akiknek végső „gyógyulást” a szovjet lángszórók és a bedobált kézigránátok hoztak. A sebesülteket ápoló női személyzetnek vadállati magatartás jutott. Ott elfogott katonáinkat nagy részben leöldösték, mindössze 1-2 ezerre teszik a hadifogolyként elszállítottakat.

Felvetődik a kérdés: érdemes volt harcolni az utolsó csepp vérig? Nem. De a katonai eskü és becsület megkívánta, hogy – az ősmagyar gondolkodás mentén – védeni kell a végsőkig családot, hazát. Ezt várta el és kapta pár hónappal korábban a Kárpátokban, az Árpád-vonalon helytálló katonáinktól is nemzetünk.

A kitörés közel 20 ezer magyar katonaáldozata létszámban meghaladta az 1943. januári „doni áttörés” kezdetének veszteségeit is, de biztosított 1,5 hónapot, hogy a főként a Dunántúlról menekülők nyugatra jutásával legalább az ország ezen területén élők egy része megmeneküljön a vörös barbarizmus következményeitől. De megmenekült a dicső Nyugat és elsősorban Németország, mert mi lett volna, ha a szovjetek egész Németországot és néhány kisebb országot helytállásunk nélkül menetből elfoglalják…

A budapesti honvédő harc katonáink hősi helytállása volt, fiatal honvédőink tömegének fájdalmas pusztulásával, amelynek különös mementója a Hitler által embertelenül késleltetett, nem engedélyezett, nélküle helyben önhatalmúan, késve eldöntött budavári kitörés. Erre a kérésre Hitler üzenete az volt, hogy „temetkezzenek a romok alá!”.

Nekünk, kései utódoknak szégyenteljesen kell elfogadnunk, hogy országunk szívének, fővárosunknak utolsó harcosai évtizedeken keresztül fasiszta hordának voltak bélyegezve. A fájdalmas megemlékezés jogát sem birtokolhattuk évtizedeken keresztül. Nem moshatók össze a német náci katonai cselekvések a hazájukat és fővárosukat védő katonáink honvédő harcával. Helyére kell tenni végre történelemtanításunkat, és meg kell adni a tiszteletet azon honfitársainknak, akik a magyar hadtörténelem önfeláldozó hősei voltak. Emlékezzünk és mondjunk el egy imát a 76 évvel ezelőtt elesett hőseinkért! Isten áldása szálljon poraikra! – fogalmazott írásában Paál István.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában