Az ebtartás szabályozása Zala megyében a 19-20. században

Az ebadó szükségességének kérdése hazánkban a 19. század közepén vált közbeszéd tárgyává. Legkorábban Temesváron vezették be 1855-ben. Szombathely 1869-től, Pest 1870-től rendelkezett ebrendelettel. Megyénkben először Nagykanizsán tárgyalta a közgyűlés az ügyet 1873 januárjában, ekkor azonban megbukott a kutyaadó. Tersánczky József, a Zalai Közlöny állatorvos végzettségű munkatársa bírálta a döntést: „a kutyaadónak két célja van, első: emelni általa a közjövedelmet, második: a felesleges számú, haszontalan kutyáknak könnyebb pusztítását, szaporodásuk korlátozását eszközölni, s ez által a közegészségi bátorlétet biztosítani a rémület, dühösség, veszettség, ebdüh ellen.” A képviselők végül 1876 szeptemberében elfogadták az ebtartási díjat, kedvtelésből tartott ebek után évenként 2, vadász- és egyéb kutyákért 1 forintot kellett fizetni évente. Kanizsa 1875-ös rendőr­szolgálati utasításában szerepel: „Kóbor, gazdátlan és maró kutyák, gyanús ebek elfogása, megsemmisítése, a veszett ebeknek agyonlövése, agyonütése – kiváló feladata” a rendőröknek.

Tisza Kálmán belügyminiszter 1886 márciusában kelt leiratában felszólította a törvényhatóságokat, hogy a veszettség visszaszorítása érdekében minden intézkedést tegyenek meg, beleértve az ebtartási szabályrendelet megalkotását is. Zala vármegye rendeletének hatálya minden községre kiterjedt, Zalaegerszegre és Nagykanizsára külön szabályzat vonatkozott. Az 1899. évi szabályozás – mely később többször változott – szerint minden kutya hat hónapos korától kezdve ebadó alá esett. A díj egy évre luxuskutyáért 1 forint, vadászkutyáért 40 krajcár, házőrző vagy mészáros kutyáért 50 krajcár volt. Minden nyáj után egy pásztor-, külső majoronként két házőrző kutyáért, katonai és csendőrségi szolgálati ebek után nem kellett adózni. A veszettség terjesztése szempontjából legveszélyesebbek a házőrző és pásztorebek voltak, mégis a luxusebeket sújtották a legmagasabb adóval, mely nem felelt meg az eredeti állategészségügyi céloknak. Az ebadó kivetésének alapját a községi jegyző által teljesített évenkénti összeírás képezte.

A községi bíró, illetve pénztárnok a beszedett díj 5 százalékát jutalomként megtarthatta. A kutyák nyakörvén kötelezően viselt ebadójegyért (ebvédjegy, ebbárca) külön kellett fizetni, alakja évről évre változott. Zala számára a budapesti Steiner érc­árugyár állította elő a rézből, bádogból készült bilétákat az 1890-es években. A pásztorkutyák az övről féllábszárig lelógó láncon függő koloncot hordtak.

Keszthelyen 1896-ban 188 gazda 203 kutyáját írták össze, melyből 29 luxuseb, 24 vadász-, 117 házőrző és mészáros, 7 ház­őrző, 26 pásztorkutya volt. Gróf Festetics Tasziló 3 luxusebe után 3 forint adót fizetett. Ebben az évben a vármegyei alapba 4133 forint ebadó folyt be. A panaszkodók szerint 1902-ben 600 eb is élt Zalaegerszegen, ám mindössze 208 kutyát vettek számba, ebből is csak 144-ért fizettek adót – tehát 2000 korona adóbevétel helyett a tizede gyűlt össze.

Az ebtulajdonosok kötelesek voltak kutyájukat kellően etetni, itatni, ápolni és felügyelni, kínzásukat megtiltották. A harapós házőrző kutyákat szájkosárral kellett ellátni vagy láncon tartani, csak éjjel, bekerített helyen lehettek szabadon. Szőlőhegyen tiltották a kutyatartást. A gyepmesterek portyázásaik alkalmával a bárca nélküli állatokat összefogdosták, ezeket nyolcnapi megfigyelés és büntetés lerovása után kaphatták vissza a tulajdonosok. A gazdátlan ebeket kiirtották. Minden tulajdonos, ha kutyája viselkedésében, egészségi állapotában feltűnő változást látott, köteles volt zárt helyen megkötni az ebet, s a rendőrhatóságnak azonnal jelentést tenni.

Az ebadó címen befolyt összegeket a vármegyei pénztárban külön alapként kezelték, a pénz a veszett ebek által megmart szegény sorsú személyek gyógyítására, állat- és közegészségügyi, állattenyésztési célokra volt fordítandó, a bel- és földművelésügyi minisztériumnak jóvá kellett hagynia az erről szóló határozatot. Az ebadó terhére hat új állatorvosi állás létesítését határozta el a közgyűlés 1891-ben. A vármegye a zalaegerszegi közkórház elmeosztállyal való bővítéséhez 52 000 korona hitelt vett fel 1903-ban, melynek törlesztését az ebadóból fedezték. Költségvetési „lyukak” esetén olykor átcsoportosítottak belőle más célok fedezésére.

A földművelésügyi miniszter 1908-ban szigorította a veszettség elleni védekezés szabályait, vész esetén az ebzárlat 45 helyett 90 nap lett. A megmart sérülteket az 1890-ben alapított budapesti Pasteur Intézetbe küldték, az ebek fejét az állatorvosi főiskolára szállították.

1933-ban Komárváros községben két gazdát, egy bojtárgyereket, 14 tehenet, egy házőrző kutyát és Somssich Antal gróf országgyűlési képviselő 5 szép luxuskutyáját harapta meg egy veszett eb. 1935 februárjában Zalaszentivánon és Ördöghenyén garázdálkodott veszett kutya, megmarta többek között Simon György és Nadrai József MÁV-pályaőröket. A tragikus esetek mellett mulatságos esemény is előfordult: 1909-ben a nagykanizsai Kaponya Vendel cipészinas leghőbb vágya volt, hogy láthassa a fővárost – a kezét megsebezve jelentkezett a rendőrségen, hogy megmarta egy kutya, így közköltségen a Pasteur Intézetbe szállították, ám társa elárulta, hogy a kutyaharapás csak mese. Döme Mihály szélhámos a „veszettségből élt”: 1934-ben jelentette a kanizsai polgármesteri hivatalban, hogy megharapta egy veszett kutya, ezért 10 pengő útiköltséggel felküldték a Pasteur Intézetbe, egyúttal a polgármester 90 napos ebzárlatot rendelt el. Több városból is jelezték a férfi érkezését az intézetbe, ott azonban soha nem jelentkezett.

A földművelésügyi miniszter 1936-ban rendelte el az ebek veszettség elleni kötelező védőoltásának fokozatos bevezetését az ország területén, így Zala vármegyében is. Az ebadójegy a befizetett ebadón kívül azt is igazolta, hogy a kutya veszettség ellen be van oltva. Oltási bizonyítvány felmutatása nélkül tilos volt az ebbárca kiszolgáltatása. Az oltás költségét az ebtulajdonosok viselték. A két világháború között hazánkban sikerült a veszettséget szinte teljesen kiirtani, ezért végül a Pasteur Intézet beteghiány, illetve a szállítható szérumok előállítása következtében kihasználatlanná válva 1942-ben bezárt.