Szent Márton napja Zalában: az éttermi libavacsorák elmaradnak

Kiss László hévízi esperes-plébános felelevenítette, Márton 316-ban Savariában, a mai Szombathelyen született, az édesapja katona volt, s neki is ezt a pályát szánta. De amikor a későbbi szent meghallotta az Úr hívását, kérte elbocsátását a seregből, amire a császár először nemet mondott, gyávasággal vádolva őt. Márton csak annyit üzent neki: kard és pajzs nélkül fog harcolni, Krisztus jelével.

A soron következő csatát sértetlenül megúszta, amit akkoriban csodának tartottak, ennek hatására pedig a római császár megengedte, hogy távozzon. Márton ezután a hit útját járta. A hagyomány szerint egy téli este, amikor kilépett Ambianensium (ma Amiens) kapuján, nélkülöző koldussal találkozott, akit rablók fosztottak ki és vertek össze. Mivel nem volt mása, a saját köpenyét kettévágta a kardjával, és az egyik felét a koldus vállára borította. Később álmában Jézust ismerte fel a koldusban, s ennek hatására 339-ben, 22 évesen megkeresztelkedett. A legenda szerint ő keresztelte meg az édesanyját is.

371-ben Mártont Tours püspökévé választották, ő azonban nem akarta ezt, ezért egy libaólban próbált elrejtőzni, de a ludak elárulták gágogásukkal. A főpásztor ezután hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette, működését csodák és gyógyulások kísérték.

Kiss László felidézte, 397. november 8-án hunyt el, s 11-én temették, a Legenda Aureában pedig azt olvasni róla: „Szemét és kezét folyton az ég felé fordította, és fáradhatatlan lélekkel szüntelenül imádkozott. Mindig hanyatt feküdt, s mikor a papok kérlelték, hogy oldalára fordulva könnyebbüljön meg egy kicsit, azt mondta: Hagyjátok, testvéreim, hagyjátok, hadd nézzem inkább az eget, semmint

a földet, hogy lelkem az Úr felé táruljon. Ezt mondva meglátta, hogy az ördög is ott van. Mit állsz itt, te kegyetlen bestia? – szólt rá. – Semmi szennyet nem találsz bennem. Ábrahám kebele fogad be engem!”

– Fennmaradt egy bájos legenda vele kapcsolatban, amely a bihari Szentmárton falu hajdani Szent Márton kolostorának fényes öltözetű szobrához fűződik – mondta Kiss László. – Volt egy öreg hegedűs, akinek éhezett a családja, és bánatában betért a templomba egy kicsit muzsikálni. Erre megmozdult a szobor, lerúgta egyik aranycipőjét. A férfi megörült a gazdaságnak, visszatért a falujába, hogy a cipő árából kenyeret vásároljon a családjának. Ám megvádolták, hogy lopta az aranyat, börtönbe zárták és halálra ítélték. Az utolsó kérése az volt, had menjen el még egyszer hegedülni a templomba. Így lett. Muzsikaszavára pedig a szobor lerúgta a másik aranycipőt is, és ezzel bebizonyosodott az igazsága, így szabadon engedték.

Gyanó Szilvia, a keszthelyi és a nagykanizsai múzeum néprajzkutatója arra hívta fel a figyelmet, a rómaiak Mars isten állatának tartották a libát, amelyet később Szent Mártonhoz kapcsoltak. A népi táplálkozásban egyébként a liba és a kacsa helyettesíti egymást, nem véletlen hát, hogy a mai étlapokon egyaránt feltűnik mindkettő november 11-én.

A libával jósoltak is. Ha ilyenkor a szárnyas jégre megy, tehát fagy, akkor karácsonykor enyhe idő lesz, tartották eleink.

– Szent Mártonra gyakran megérkezett az első hóesés, nem véletlenül mondták, hogy ez a nap meghozza a telet – így a szakember. – A jóslás pedig úgy szólt, miután a liba mellcsontjáról lefejtették a húst és megnézték, milyen: ha fehér és hosszú, akkor elnyúló, kemény, fagyos tél lesz, amennyiben viszont rövid és barna, akkor inkább enyhe, saras.

S a püspökfalat kifejezés is Mártonhoz kapcsolódik. Ilyentájt hajdan libát vágtak, amiből egy darabot illett elküldeni a helyi papnak. Általában a hátsó részét volt szokás elcsomagolni, innen ered az elnevezés.

– Márton-nap a kisfarsang vége – folytatta Gyanó Szilvia –, amikor még szabad volt lakomákat, akár lakodalmakat is tartani. A közeledő advent már nem erről szól. Nem véletlen a biztatás ilyenkor: aki Márton napján ludat nem eszik, egész évben éhezik.

November 11. egyben a gazdasági év vége is, ilyenkorra illett minden kinti munkát elvégezni, s ez volt az elszámolások dátuma is, no meg Mártonra elkészült az újbor.

Szabadics Zoltán, a zalaszabari Kányaváry Borbirtok tulajdonosa ennek kapcsán leszögezte, bár ma már a technológia csodákra képes, ám a természet tudja a dolgát, és ha mi, emberek nem avatkoznánk bele olyan sűrűn, akkor ez még tökéletesebb lehetne.

– Remélem, a jövő afelé megy, hogy visszatérhetünk oda, ahonnan elindultunk – fogalmazott. – Az újborok most frissek, üdék, olyanok, amilyennek egész évben szeretnénk látni azokat.

A szőlészeti szezon idén vegyes képet mutat, az időjárás nagyrészt kegyes volt, de azért akadtak nehézségek, hogy némi aktualitást is csempésszünk hitéleti s néprajzi kalandozásunkba.

– A cukor nehezen jött – folytatta a borász –, így a legtöbben kockáztatták, a szokottnál tovább kinn hagyták a szőlőt, hogy érjen. Felénk, itt a Kis-Balatonnál nem voltak jégesők, de a pusztítás például Zalaszentgrót környékét nem kerülte el. Picit későn, de tudtunk szüretelni, a mennyiség és a minőség nemcsak nálunk, hanem a zalai dombvidék több helyén is nagyon jónak mondható. Talán nem túlzás, büszkeségre okot adó évjárat lesz a 2020-as.

Szabadics Zoltán kérdésünkre arról is beszélt, a tavaszi Covid-hullám után a kirándulók, turisták nyáron és ősz elején élményeket kerestek – és megtalálták a borokat, a zalai kézműves pincészeteket is.

– Régi professzorom mondta, az emberek boldogságra születtek – mesélte –, 2020 nyarán pedig azt tapasztaltuk, kifejezetten keresik az ezt kínáló helyeket, így a borászatokat. A bor örömforrás, így hát sokan jöttek hozzánk is.

S hogy szóljunk a napi valóságról: libás-boros vacsorát idén is több zalai étteremben terveztek – de ez már november 11-én nem lehetséges. Volt, ahol a hétvégén, máshol tegnap, jelentős kedvezménnyel kínáltak ínyencségeket s friss nedűket. A jó reménység szerint viszont jövőre már másképp ülhetjük meg Szent Márton napját.