Rabszolgamunka a Szovjetunióban

A katonák által elkövetett fosztogatások, erőszakos cselekmények mellett a hadifogságba esett honvédek, sőt civilek tömeges elhurcolása is sokkolta a lakosságot. A hozzátartozóik után kutató elkeseredett családtagok kérvényei elárasztották a minisztériumokat, a vármegyei főispánok és járási főszolgabírák hivatalait. Sokan azzal érveltek, hogy a frontról hazakerült, esetleg honvédelmi munkára visszatartott férfiakat, vagy a leventeként mozgósított fiatal fiúkat nyilvánvaló módon csak tévedésből vihették el. Az állami szervek a kérvényeket rendszerint megpróbálták eljuttatni az illetékes szovjet parancsnokságokhoz, magasabb szinten pedig a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztálya próbált lépéseket tenni az elhurcoltak érdekében. Ám ezek a kísérletek rendszerint kudarcba fulladtak. Sem a lakosság, sem az ország vezetői nem értették még, hogy a Szovjetunió előre eltervezett módon hajtja rabszolgamunkára a hadifoglyokat és az internált civileket.

Ezen a ponton érdemes egy nagyon rövid kitérőt tennünk a szovjet munkatáborok világába. A köztörvényes bűnözőket és a politikai foglyokat az 1860-as évektől kezdve már a cári Oroszországban is gyakran ítélték kényszermunkára, azonban a rendszert a szovjet hatalom fejlesztette tökélyre. Az 1920-as évek végére már több tízezer elítéltet dolgoztattak különféle táborokban, de a rabok által végzett munka az 1928-ban meghirdetett ötéves terv kapcsán vált igazán nélkülözhetetlenné. Az iparosítási program végrehajtásához ugyanis a Szovjetunió nem rendelkezett megfelelő anyagi háttérrel, de a szovjet gazdasági tervezők úgy kalkuláltak, hogy a rabok tömeges bevetésével a nagy beruházások költségeit alacsonyan szinten tarthatják. A rabmunka hatékony szervezése érdekében 1934-re létrehozták a Táborok Főigazgatóságát, vagyis a GULAG-ot. Öt évvel később, 1939-ben már több mint 1,5 millió elítéltet dolgoztattak. Ugyanezen év őszén a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop paktum értelmében lerohanta Lengyelországot, így lehetővé vált, hogy a hadifoglyokat, sőt a megszállt területek lakosságát is kényszermunkára mozgósítsák. Ennek irányítására külön szervezetet hoztak létre, amely 1940-től a Hadifogoly- és Internáltügyek Parancsnoksága, orosz rövidítéssel az UPVI nevet viselte. 1945-től főparancsnoksággá alakították át, ettől kezdve GUPVI néven hivatkoztak rá. Mind a két szervezet a Belügyi Népbizottság (NKVD) irányítása alatt állt. A táborok az egész Szovjetuniót behálózták, a Baltikumtól a Kaukázusig, illetve a nyugati határvidéktől Szibériáig. A háború végén az angolszász hatalmakkal folytatott tárgyalásokon Sztálin kijelentette, hogy az elszenvedett óriási emberveszteség miatt országa újjáépítéséhez igényt tart 4-5 millió hadifogoly munkájára. Ezt a szövetségesek tudomásul vették. Arról azonban a szovjet vezetés nem beszélt, hogy a megszállt országokban a különféle ürüggyel összegyűjtött és internált polgári személyeket is hadifogolyként kezelik.

A fentiekből következik, hogy a Magyarországot megszálló Vörös Hadsereg és a szovjet biztonsági szervek egyik fő feladata a megfelelő létszámú hadifogoly begyűjtése volt. A harcok során fogságba esett honvédek számát nagyon sok településen civilek összefogdosásával kerekítették ki. Így történhetett meg, hogy aktív katonai szolgálatot már nem, vagy soha nem is teljesítő személyek is fogságba kerültek. A német népet sújtó kollektív felelősségre vonás szellemében több tízezer magyarországi németet is lágerekbe hurcoltak, közöttük nőket és gyerekeket is. A háború alatti országhatárokat figyelembe véve az elhurcoltak száma feltehetően 600–700 ezer főre tehető, és nagyjából egyharmaduk lehetett polgári személy. Érdemes megjegyezni, hogy a fogságba esettek többsége valójában a GUPVI táboraiba került. A GULAG a szovjet katonai bíróságok által – jellemzően koholt vádak miatt – háborús bűnösként elítéltek gyűjtőhelyéül szolgált. Ebbe a körbe sorolták a leventéket, a honvédtiszteket, fontos közéleti személyiségeket. Vagy ha éppen kevesellték az aktuálisan elítéltek számát, akkor bármelyik hadifogoly erre a sorsra juthatott.

A szovjet hatóságok hadifogolygyűjtő akciói Zala megyét sem kímélték. 1945. április végétől az újonnan kinevezett főispán, B. Molnár József hivatali iktatókönyvében egyre szaporodtak az elhurcoltakra vonatkozó bejegyzések. Arról sajnos a mai napig nem áll rendelkezésünkre pontos adat, hogy hány embert vittek el a megyéből, illetve hány zalai születésű személy került a fogolytáborokba. Nehezíti a kutatást, hogy a korszakban keletkezett és a megyei levéltárba került iratanyag erősen hiányos, sok ügyirat esett áldozatul az iratpusztulásnak. Azonban a fennmaradt hézagos adatok is arra engednek következtetni, hogy a megyében alig volt olyan település, ahonnét legalább néhány főt ne vittek volna el.

Gyakori eset volt, hogy a háború utáni romeltakarítási és újjáépítési munkálatok ürügyén szedték össze egy-egy községből az embereket. Mivel ezekben a munkálatokban mindenkinek részt kellett vennie, az érintettek soha nem tudhatták, hogy az igénybevétel valóban csak „egy kis munka” lesz, avagy évekig tartó kényszermunka. Többször előfordult azonban, hogy valamilyen más, hihetőnek tűnő indokkal terelték össze az embereket. Például a novai járáshoz tartozó Mikekarácsonyfa községben kidoboltatták, hogy a földosztással kapcsolatban kívánnak fontos tájékoztatót tartani, majd a megjelent férfiakat őrizetbe vették és elszállították. Az elhurcoltak csak hetekkel később tudtak hírt adni magukról, ekkor már a Baján létesített gyűjtőtáborban várták sorsuk alakulását.

A szovjet hatóságok Zala megyében is nagy számban internálták a katonaviselt férfiakat, valamint a leventéket. Zalaegerszegről április közepén 48 leventekorú fiatalt gyűjtöttek össze, ők végül a GULAG táboraiba kerültek, s közülük évek múltán csak 16 fő került haza. Az elhurcoltak közül 34 személyt sikerült a rendszerváltás után beazonosítani, emléküket a Kosztolányi utcában felállított gránittábla őrzi. A németek és nyilasok által Nyugatra szállított zalai leventék közül sokan Ausztriában estek fogságba, ahol aztán a szovjet hadbíróságok futószalagon ítélték őket a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára.

1945 júliusában Nagykanizsán a bolgár katonaság által őrzött fogolytáborban több mint 800 egykori honvéd raboskodott. Többségük a háború utolsó heteiben elhagyta alakulatát és hazatért, azonban a megszálló katonaság felhívására önként jelentkezett, feltehetően abban bízva, hogy csak egy egyszerű igazoltatási eljáráson kell átesni. Hogy közülük végül hányan térhettek vissza otthonaikba, sajnos nem ismert.

Ahogy a harcok elülte után múltak a hetek és a hónapok, a lakosság egyre nehezebben viselte a szovjet katonaság erőszakoskodásait és a fosztogatásokat. Különösen a nyár végén és az őszi hónapokban fordult elő, hogy a szőlőhegyeket, gyümölcsösöket dézsmáló katonákat a gazdák együttes erővel próbálták elzavarni. A tapolcai járásban állomásozó egyik szovjet tiszt például arról panaszkodott, hogy már néhány fürt szőlő miatt is félreverik a harangokat, és fejszével üldözik az embereit. Nem egy esetben verekedés tört ki a helybeliek és a fosztogatók között. A szovjet hatóságok azonban mindig szigorúan megtorolták az ilyen eseteket. Ez történt például 1945. szeptember végén Kiscsehi községben, ahol a garázdálkodó katonákat lefegyverezték, megverték és kizavarták a faluból. Ezt követően a településen állandósultak a razziák, 23 személyt pedig őrizetbe vettek. Közülük 9 főt hadbíróság elő állítottak, háborús bűnösként kényszermunkára ítéltek és a Szovjetunióba deportáltak.

Ami a hadifoglyok hazaszállításának kérdését illeti, az való igaz, hogy a munkaképtelen hadifoglyok zömét már 1945 folyamán hazaengedték, de a szervezett repatriálás csak 1946-ban indult meg, és a folyamat évekig elhúzódott. A szovjet hadbíróságok által koholt vádak alapján elítélt és a GULAG táboraiba hurcoltak közül pedig sokan csak az 1950-es évek elején szabadulhattak. Az orosz fogságba esett sok százezer magyar közel harmada azonban sohasem tért vissza hazájába.