Bogár Imréé a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetés

Bogár Imre, aki a minap vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata magas rangú állami kitüntetést, számontartja, hogy tíz nagynéni, nagybácsi közül nyolc lett tanár vagy tanító. Ő maga már harmadikos gimnazista korában tanított, át is ment a tanítványa az oroszpótvizsgán. Sose bánta meg a pályaválasztást, a zalaegerszegi Petőfi-iskola s a Zrínyi-gimnázium után került az ELTE-re, sőt, az Eötvös-kollégiumba. (Most olvassa Spiró György Malaccal teljes éveink című, e híres kollégiumról szóló kötetét.) Tanított a megyeszékhelyi számviteli főiskolán, némi hivatali és könyvtári kitérő után a zalaegerszegi Báthory István Szakközépiskola lett a második otthona, ezt az intézményt 1987-től vezette is.

– Egy csomó „fájvirág” lírikus, alanyi bölcsész között én az egyetemen is tanárnak készültem. (De egy fedél alatt élhettem olyan, később meghatározó jelentőségű alkotókkal, mint Utassy József, a zalai Péntek Imre, alias filosz, prózában Balázs Jóska és Spiró.) Úgy adódott, hogy Pesten a versenyistállókban gyakoroltunk, vidéki gyakorlatra pedig hazaküldtek a Csányba. Oda, ahol apám 1942–1957 közt tanított. A tantestület gyerekkoromtól ismert, egy évembe telt, mire vissza mertem tegezni őket. Nagyon jó iskola volt, de a lakásért átigazoltam ’74-ben a könyvtárba, mert akkor már kétgyermekes apa voltam. Óraadóként persze jelen voltam az oktatásban. A főiskolán pedig a későbbi OTP-igazgató Gresa István generációja volt az első, amelyet tanítottam. A megyei tanácsra szóló könyvtárügyi előadói posztra szóló meghívást harmadszorra fogadtam el dr. Kovács Lajostól, aki hatalmas tanáregyéniség volt, tanított engem is.

A Báthory ajánlatát is érdemes volt elfogadni, főleg azért, mert akkor már innovatív megoldásokkal lehetett az iskolát fejleszteni, eljött a pályázatok világa, nemzetközi porondra léphetett a szakmai oktatás.

– Hitet adhattam a tantestületnek az ügyben, hogy a szakmunkásképzőben tanítani semmivel sem rosszabb, mint a gimnáziumban. Jól szervezett iskolát építettünk, egy szakmailag országosan is elismert, önmagát szisztematikusan képző és fejlesztő nevelőtestület jött létre. A kevésbé motivált, kevésbé támogató környezetből érkező diákok nevelése-oktatása legalább olyan komoly pedagógiai feladat, mint a motivált és tehetséges tanulók fejlesztése.

– Születni kell erre a pályára? Szüntelenül tanulni a szakmát?

– Észre kell venni a pillanatot, amikor befogadóvá válik a diák. Harminc év után egy érettségi találkozón mesélte el valaki, milyen emléket őriz rólam. Hirtelen helyettesíteni kellett náluk, én befele menet fölkaptam az asztalomról Petőfi Helység kalapácsát és felolvastam. „Azóta olvasok” – mondta a találkozón az egykori diák. Én nem tudtam róla, hogy akkor és ott mit, de valamit nyilván elkaptam. Úgy vélem, lehet keseregni, kifogásokat keresni, találni, de a tanárnak értelmiségi életet kellene élnie, olvasni, zenét hallgatni, nyelvet beszélni, ezt nem szabadna feladni.

– Melyek azok az alapkövek, amelyek az ön ethoszát meghatározzák?

– Minden gyerek születik valamilyen adottsággal, a tanár feladata az, hogy megtalálja azokat a pontokat, amelyek a képességei közt előreviszik őt, hogy önmagához képest kiteljesedjen, emberi humánum alakuljon ki benne. Ehhez kéne alapot adni, amire majd építhet.

– A számonkérés inkább azt keresi, mit nem tud a diák…

– Sokfelé jártam a világban, iskolákat néztem, Finnországban már a hetvenes években inkább abban segített a tanár, hogy a gyerek maga fedezze fel a világot. Nálunk? A negyvenéves érettségi találkozón ugyanabban a „szélesvásznú” teremben ülünk, ahol a tanár áll elöl, a gyerek nézi. Mit is lehetne ilyenkor csinálni, mondom a magamét. Pedig az önálló felfedezés ereje régen bizonyított.

– Fontos fogalom az ön számára a tanári tekintély?

– Én nem vagyok, mint látja, egy kraftos figura, de nekem nem volt fegyelmezési gondom, nem szerettem a kidumálást, de meghallgattam a gyereket, nem azt éreztettem, hogy neki nincsen szava. Ez társadalmi kérdés, a kiválasztódás kérdése, a kontraszelekció is a társadalom problémája. Mit gondolunk ma a tanárról, az iskoláról, az oktatásról? Ezekre van válasz…

– Bizonyára tele van kellemes sztorikkal.

– Egy nagyon kedveset elmesélek. Negyvenéves érettségi találkozón tudtam meg, hogy az egyik leány miért haragudott rám. Történt, hogy elsősök osztályfőnöke lettem, de nem voltam jelen a tanévnyitón. Ott akkor elmondták a gyerekeknek, hogy a Bogár tanár úr Taskentben van, azért nem vehet részt az ünnepségen. A kislány pedig fel volt háborodva, mondván, milyen tanár az, aki Teskándról nem képes bejönni Egerszegre, amikor elsősök osztályfőnöke lesz.

(A tanár úr a mai Üzbegisztán fővárosába akkor tolmácsként kísérte a Zalai Táncegyüttest.)

Bogár Imre persze nem csak tanárként jeles honpolgára Zalának, Zalaegerszegnek. A hírneves Szivárvány elnevezésű országos élő televíziós műveltségi vetélkedőt úgy nyerte meg Zalaegerszeg csapata, hogy abban az irodalom felelőse ő volt.

– Gondoltam, erre nem lehetett nemet mondani, elvégre magyartanár vagyok.

Ma is elevenen él benne a kérdések sora, Tersánszky és a mindent eldöntő Zrínyi-kérdés.

– Nem volt ám könnyű, nem Kereszturyt, hanem Bécsy Tamás feleségének a nagyon kevéssé ismert darabjából választották a szöveget. Ezután még két rádiós műveltségit is megnyertünk, a Nevető Parnasszus például kifejezetten nehéz volt, és másfél évig tartott.

Nem tagadható, hogy természetesen a városvezetés lokálpatrióta módon szerette volna, hogy a kis Zalaegerszeg megelőzze az egyetemi városokat, megmutassa magát.

A tanítás és a két gyermek felnevelése mellett 1992-ig csellózott a szimfonikus zenekarban, pedig akkor már polgármester volt. De hogy került a politikába a rendszerváltás sűrű éveiben?

– Mint Pilátus a krédóba – nevet a zalaegerszegi Dísz téri presszó teraszán, ahol nem győzi fogadni a téren áthaladó ismerősök gratulációit. – Nem foglalkoztam a politikával, bár ismertem az eseményeket, hiszen előtte épp Budapestre jártam továbbképzésre.

Felhívott egy volt tanítványom, hogy kéne az SZDSZ helyi városi oktatási kabinetjébe oktatásügyi szakértő. Mondta a neveket, mind garancia volt. Két hét múlva azzal jött, hogy el kéne indulni képviselőnek. Kacagtam, de ismét a nevek győztek meg. Eltelt három hét. Akkor már ketten jöttek: polgármesterjelöltként gondolnának rám. Végül úgy gondoltam, talán a többiekkel együtt tudunk valamit csinálni. Innen visszanézve naivitásnak tűnik. De higgye el, nem politikai indíttatásból vállalkoztam rá. Ha másik párt szólít meg, és ott is látok hiteles embereket, lehet, hogy velük szövetkezem. Nem vagyok politikus­alkat, mert nem tudok burkoltan beszélni, pedig úgy tűnik, arra van szükség. Nem csalódtam a társaimban, a tisztességükben, négy év után egyáltalán nem is volt bennem tüske, simán folytatódott az élet tovább.

– Ha öt szóval kéne leírni azt a négy évet, mit mondana?

– Kutya nehéz, de tisztességes és becsületes évek voltak, élt benne még a párbeszéd. Majd az idő hosszú távon eldönti, mit használtunk Zalaegerszegnek.