„Az isten útjai kifürkészhetetlenek” – Ódor Imre nemrég tartotta aranymiséjét

A 76 éves római katolikus pap Vas megyében, a Kemenesháton található Oszkón született, és 1970. június 21-én szentelték pappá. 1970 és 1973 között Bérbaltaváron, 1973-ban pedig Vépen szolgált káplánként, majd 1980-ban került Szepetnekre, ahol már plébánosként kezdhette meg a hívek szolgálatát. Büszke arra, hogy hosszú pályafutása alatt a hozzá tartozó templomokat többször is felújíttatta, s építtetett egy új imádságos helyet is az Istennek, továbbá hogy soha nem volt sem a politikai, sem az egyházi hatalom kegyeltje.

– A családban nem volt előttem pap, de olyan közösségben nőttem fel, mely a vasi hegyhát legvallásosabb közösségei közé tartozott – bocsátotta előre kérdésünkre az atya. – Engem az a közösség nevelt fel, ott az ifjúság imakönyvvel a kezében ment a 10 órai misére. Kinézték maguk közül azt, aki kihagyta a szentmisét. Nyilván ilyen környezetben a család is vallásos volt, drága jó nagyanyám különösen. Ennek ellenére nem mentem egyszerre papékhoz. Három éven át civilként „működtem” (revizor és mérlegképes könyvelő voltam), de az Isten útjai kifürkészhetetlenek, az, hogy valaki végül a papi hivatást választja, mindig egyfajta misztérium. De az biztos, hogy azt a helyet, ahol felnőttem, „paptermő” vidékként emlegették (15 papot adott az egyháznak a szörnyű ötvenes években), a szomszédos Csehimindszent szülötte Mindszenty József bíboros is. Öt, a győri szemináriumban eltöltött év és a szentelésem után 3 kemény év következett Bérbaltaváron. Hála Istennek, Vas megyében nem tették tönkre annyira a hitoktatást, mint itt, Zalában. Ott három faluban négy iskolám volt, ahol az elsőtől a nyolcadik osztályig minden gyermek járt hittanra. Nekem ott szinte az időm egészét az iskolai hitoktatás tette ki…

Ez bizony fizikálisan és mentálisan is megerőltető volt. Aztán következett Vép, ahol két és fél hónapot töltöttem. Akkor tartották a fiatal papok országos békegyűlését az Országházban, amire a neveltetésem okán nem mentem el. Ezt követően hamarosan „meglepit” kaptam: amikor november 19-én, Szent Erzsébet ünnepén, a reggeli misék után mentem haza, láttam, hogy az udvarban egy nagy kamion áll. Először arra gondoltam, hogy megjött a Trabantom, amit nagy nehezen sikerült kikuncsorognom a püspöktől, mert kaptam rá ígéretet, de „cserébe” rám bízták Nemesbőd híveinek szolgálatát is. Hát, nem az volt, szaladt elém sírva a bejárónő, és mondta, hogy az összes cuccomat bepakolták dobozokba. A sofőr a kezembe nyomott egy levelet, melyen a „Statim” latin kifejezés volt olvasható, ami magyarul annyit tesz, hogy azonnal, tüstént. Valójában kirúgtak, de finoman szólva áthelyeztek az Isten háta mögé, Kerkakutasra. Az a rész se nem Göcsej, se nem Hetés, se nem Őrség.

Alsószenterzsébettől Pusztaapátiig 10 falu volt az enyém. Egészen addig – mivel, ahogy mondtam, katolikus közösségben nőttem fel – református embert soha nem is láttam. Ez a vidék pedig igencsak protestáns, legfőképpen református, a katolikusok szórványban éltek. Kutya nehéz hét év következett. De az vigasztalt, hogy a szomszédságomba is ilyen sorsüldözöttek kerültek. Kercaszomoron a két határ­drót között, a határsávban állt a paplak, a templom pedig a magyar oldalhoz tartozott. A paphoz bemenni nem lehetett, nyugodtan tárva-nyitva hagyhatta az ajtót, mert tudta, oda nem jut be senki… Az első évben majdnem beleőrültem a magányba, az elszigeteltségbe, de aztán megszoktam, és végül már szerettem ott lenni, mert megismertem az embereket, akik végtelenül jószívűek, dolgosak, szorgalmasak voltak. Emiatt ugyan az Istenre olyan nagyon sok idejük nem jutott, de félték. Tíz évet töltöttem el ott, aztán következett Szepetnek, ahol most már 40 éve szolgálok – mondta.

Nem gyakori, hogy egy lelkipásztort ennyi éven át meghagynak egy szolgálati helyen – erre az atya azt mondja, ennek az az oka, hogy a püspökségről már nemigen látnak el idáig. Szepetnek ugyanis már a Szombathelyi Egyházmegyéhez tartozik, aminek ez a vidék tényleg a széle.

– Akkor fordul elő ilyesmi, ha a pap nagyon szeret ott lenni, ahol éppen van, és nem mozdul, vagy ha elfelejtik – magyarázta az atya. – Annak idején a város vezetése sem tudta, hogy az egyébként a Kaposvári Egyházmegyéhez tartozó Nagykanizsa városrésze, Bajcsa már a szombathelyi püspökség fennhatósága alá esik… Azt se tudták, hogy ott is én vagyok a pap. Amikor ide kerültem, Szepetneken nagyon rossz állapotban volt a parókia, szinte romokat találtam itt. Az egyházközség támogatásával sikerült rendbe tennem, felújítanom, az utódom már méltó körülmények közé jöhet majd, ha itt lesz az ideje. Az illetékességembe tartozó templomokat többször is tataroztuk: az ittenit háromszor, a sormásit kétszer, az eszteregnyeit is kétszer, kívül-belül, Bajcsán pedig szintén a hívekkel közösen új templomot építettünk. Készíttettünk egy orgonát, de száz szónak is egy a vége, amit kellett, rendbe tettük, azaz sínen van az egyházközség. Azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb, s úgy érzem, a lelkiséggel kapcsolatban sincs okom panaszra.

A plébános mesélte: Bajcsa kapcsán nagyon sokat köszönhet Zsoldos Ferenc egykori nagykanizsai tanácselnöknek, aki a rendszerváltás hajnalán hallgatólagosan megengedte neki, hogy a kultúrházban tartsa a hittanórákat. Aztán hamarosan már istentiszteletekre is sor került vasárnap délutánonként – mindig zsúfolásig megtelt a kultúrház, ebből szökkent szárba a templomépítés szándéka.

– A bajcsaiak a munkálatokra jelentős összeget, több mint egymillió forintot adtak össze, az alapkövet 1997. május elsején tettük le, október tizenkettedikére pedig elkészült a templom – újságolta.

Imre atya azt is elárulta: amikor nem a hívekkel foglalkozik, hangszerjavítással, restaurációval, festészettel tölti a szabadidőt. Olyan ember ő, aki mindig bütykölt valamit, soha nem unatkozott – és meggyőződése, hogy akkor sem fog, ha megromlott egészségi állapota miatt majdan feladni kényszerül aktív papi szolgálatát…