Helyi arcok

2020.04.25. 15:30

Buddhista kolostortól a Húsvét-szigetekig – A Föld számos pontján keveredett már kalandokba Parragi Hilari

Ki ne álmodozott volna arról, hogy izgalmas kalandokba keveredik egy lakatlan szigeten, vagy éppen felfedezi a világ legtávolabbi pontjait? A huszonéves Lovásziból származó, Parragi Hilarinak mindez nem csak álom: utazóként a Föld számos országában megfordult már.

Rákos Bianka

Parragi Hilari Nepálban

Hilari élete már-már filmbe illő. Bejárta többek között Chilét, Perut, Kínát – utóbbi országban egy ideig buddhista kolostorban élt –, de töltött már el hosszabb időt szegénytelepen is a bolíviai Cochabambában. A fiatal lány mindene az utazás, élményeit pedig a közösségi médiában is előszeretettel megosztja. Ugyan a jelenleg tomboló koronavírus az ő számításait is keresztülhúzta, helyi arcok sorozatunkban kifaggattuk eddigi kalandjairól az utazót.

Parragi Hilari Nepálban

Az elmúlt években rengeteg helyet bejártál már, de melyik volt az első?

- A legelső Európán túli utam Kínába vezetett. Az ELTE-n második minorként a buddhizmuskutatást vettem fel, ami mindig is érdekelt. A félév vége felé az egyik professzor felhívott, hogy lehet jelentkezni egy amerikai ösztöndíjra, amit ha megnyerek, akkor eljuthatok az ázsiai országba. Ez nagyjából annyit takart, hogy egy hónapig Tajjüan városának tetején álló kolostorban élhettem. A program során a buddhista szerzetesek életvitelét követtük. Ehhez hozzátartozott a vegetáriánus életmód, a napi meditációk, a reggeli és esti imádkozás, illetve óráink is voltak a buddhista filozófiával és világképpel kapcsolatban. Az egy hónapos elvonulást silence week-kel zártuk. Ennek keretében naponta 8-10 órát meditáltunk, csak egyszer étkeztünk, nem beszélhettünk, s nem tarthattunk szemkontaktust vagy bármiféle érintkezést másokkal. A program után három hetet maradtam még Kínában, leginkább Pekingben. A legutóbbi utazásomat egyébként 2019. szeptember elsején kezdtem el. E során bejártam Braziliát, Argentínát, Uruguayt, Chilét, Bolíviát, St. Luciát (Karib-tenger), végül Perut. Majdnem minden országban egy hónapot töltöttem el, kivéve Bolíviában, ahol egy kicsit többet maradtam.

Hilari a Szent Vutaj-hegyen, Kínában

Nepálban is hosszabb időt töltöttél egy buddhista kolostorban. Ott milyen élményekkel gazdagodtál?

- Mint mondtam, a buddhista életfelfogás nagyon közel áll hozzám, persze nem állítom, hogy nincsenek meg az árnyoldalai. Nepálba már gyakorlott meditálóként érkeztem, így könnyebb volt a napi több órás meditáció a szerzetesekkel. A Kopán kolostor a tibeti buddhizmus Gelug tanításait követi, így számukra a Dalai Láma a vallási vezető. Július 6-án hatalmas ünnepséggel tisztelegtek a szerzetesek a láma előtt, ami felejthetetlen élmény volt számomra. A szerzetesek az elfogadás és egymás iránti tisztelet erényeire is megtanítottak: „Ne rohanj, élj a jelenben, légy itt, fókuszálj arra, ami épp körülötted történik”. Úgy gondolom, hogy ezekre az útmutatásokra nagy szükségünk van a mostani rohanó nyugati világban.

Gyerekek a katmandui Kopan templomban, Nepálban Fotó: Parragi Hilari

Melyik az a hely, ahová a legszívesebben visszatérnél?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés! A legtöbb helyen hamar elkezdtem otthon érezni magamat, így majdnem mindenhova szívesen visszatérnék. Nepál az egyik kedvenc országom, imádok a hegyek közelségében lenni, ráadásul nagyon nyitottak és kedvesek a helyiek. Európában Franciaországot, azon belül Párizst szeretem a legjobban. Itt rengeteg jó barátom él, így szinte az otthonomként tekintek rá. Nemrég tíz napot töltöttem a Karib-tengeren, Saint Lucia szigetén. Azért ott is el tudnám képzelni az életem! Mondjuk, nyitnék egy kis vendéglátó egységet, s együtt dolgoznék a helyi halászokkal, termelőkkel… Ezek ellenére Lovászi dombjai is hiányoznak. Az biztos, hogy bárhol leszek a jövőben, olyan tájat biztosan nem találok! Nekem mindig az a kis község lesz az otthon.

Saint Lucia tengerpartja bárkit rabul ejt Fotó: Parragi Hilari

Mi volt a legtávolabbi pont ahová eljutottál?

- Eddig Rapa Nui, avagy a Húsvét-sziget. Ez Polinézia legkeletibb és talán a világ legizoláltabb szigete. Mindentől nagyon messze van, ráadásul a szigetről egyik irányba sem lehet szárazföldet látni, csakis a hatalmas Csendes-óceánt. Izgalmas volt az itt töltött hetem. Szeretem, ha az általam meglátogatott helyszín telítve van történelmi és kulturális attitűdökkel, s Rapa Nui pont erről szól! Egyébként sehol nem éltem meg akkora szabadságérzetet, mint ott.

Naplemente a bolíviai Salar de Uyuni-n, a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezején

Hol ért téged a legnagyobb „kultúrsokk”?

- Nem véletlenül választottam az antropológiát szakmámnak. Azt mondják, az antropológusok többsége kaméleon, és identitásvesztett, így én is könnyen alkalmazkodom bármilyen életstílushoz. Egyszer sem éreztem azt a sokat emlegetett kultúrsokkot. Mindenhol arra törekszem, hogy a helyiekkel lógjak, ez a nyitottságomnak köszönhetően hamar sikerül. Nem éreztem iszonyatot vagy undort, amikor beköltöztem egy családhoz Cochabambában egy szegénytelepre, ahol sem víz, sem áram nem volt. Ott a földön ettünk. De akkor sem, amikor skorpiót kóstoltam a pekingi piacon. Nem szeretem használni a kultúrsokk kifejezést, hiszen minden kultúra más, s szerintem fontosabb, ha a hasonlóságokra fókuszálunk. Amint ez áll a központban, észrevesszük, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanazokkal a hétköznapi gondokkal és boldogságokkal.

Hilari többedmagával angolt tanított egy nepáli iskolában

Említetted a bolíviai szegénytelepet Cochabambában. Egy európai embernek bizonyára elég nehéz elképzelni az ottani helyzetet. Mesélj róla egy kicsit!

- Három hónapot töltöttem Bolíviában, egy szervezetnél önkénteskedtem. A cél az volt, hogy Cochabamba két szegénytelepén délutáni programokat szervezzünk az ott élő gyerekeknek. A mesterszakos dolgozatomhoz szükséges kutatásomat itt végeztem el, a Merca Campesino telepen. A hely teljesen illegálisan működik, ezért nincs infrastruktúra, a házakban pedig se áram, se víz. Csupán három mellékhelyiség van a telep egyik végében, amit nagyjából 35 család használ. A tisztálkodás, a ruhamosás a folyóban történik, ahol néha van víz, néha nincs. A családok quechua indiánok, a gyermekek is két anyanyelvűként nőnek fel. Itt úgy nevezik, hogy quechanol, ami nagyjából azt jelenti, hogy amíg nem lépnek ki a családi környezetből addig a quechuát beszélik, majd az óvodában és az iskolában sajátítják el a catellano-t, amit mi spanyolként ismerünk. A legtöbb család csonka, az anyukák és a fiatalabb gyermekek a telepen élnek, míg az idősebbek és az apukák Chaparében dolgoznak a termőföldeken. Ez nagyjából 3 órás buszozást jelent Cochabambából. Az édesanyák az apák által megtermelt gyümölcsöket árulják, s a gyermekek is korán elkezdenek dolgozni a piacon. A lakások egyterűek, csupán egy-egy ágy található bennük, meg néhol egy tűzhely. A legtöbb gyermek már 5-6 évesen dolgozik a családon belül, iskola mellett. Ők nem munkaként tekintenek rá, sokkal inkább az élet velejárójaként, hogy segítek anyának. A csoportomból 4-5 fiatal már 9 évesen otthagyta az iskolát, de vannak olyanok is, akik csak néha járnak be oktatásra. Főleg ha szezon van, és szüretelni kell. Az idősebbek 12-14 év körül már a családon kívül is dolgoznak: autót mosnak az utcán, vagy cipőt pucolnak, de a tejgyárba is sokan járnak, illetve a fiúk sokszor az építkezéseken találnak feladatokat. A jelenlegi bolíviai törvények egyébként engedélyezik a munkát a gyerekek számára. Tíz éves kortól legálisan dolgozhatnak, ha a szülő beleegyezik. Összehasonlítva az otthoni kicsik helyzetével azt mondanám, hogy ezek a gyerekek nagyon erősek. Ott tejesen normális, hogy a 6-7 éves tud tüzet rakni, főzni, és vigyázni a fiatalabb testvérére.

Rinocérosz a dzsungelben, Chitwan Nemzeti Park, Nepál

 

Mi volt a leggyönyörűbb látvány, amelyben részed volt az utazásaid során?

- Indonéziában elvesztünk Maluku szigetei között, és az utolsó napokat egy lakatlan szigeten, Molanán töltöttük. Sosem láttam még olyan gazdag korallzátonyt: telis-tele volt cápákkal, illetve a a tengerpart is egyedülálló a hófehér homokjával és a víz türkizkék színével. Nepálban a dzsungel sűrűsége volt a kedvencem, illetve a himalájai túrám során a rizsföldek nyújtotta látvány is lenyűgözött. Patagónia kietlenségét és háborítatlanságát pedig szavakba sem lehet önteni. A természet vadsága annyira megcsapja az embert, hogy az már félelmetes. Amazónia is a kedvenceim közé tartozik. Végighajóztam 1600 km-t az Amazonas folyón, s hihetetlen volt látni a falvakat a folyó mentén.

A Mardi-tábor a Himaláján, 3600 méteren
Az Iguazú-vízesés, Brazíliában Fotó: Parragi Hilari

Mi az, ami a leginkább hiányzik Magyarországról?

- Nem vagyok egy nagy lokálpatrióta, nem igen volt eddig honvágyam. Nyilván a családom és a barátaim hiánya nem egyszerű, de egész jól tűrőm, mivel tudom, hogy támogatnak és velem vannak végig, még ha nem is fizikailag. Ha csak két dolgot kéne megjegyezzek, akkor az egyik a nagymamám tarhonyás husija lenne, a másik meg a túró rudi!

Hilari az Andok legismertebb hegycsúcsán, a Fitz Royon

Mivel rengeteget utazol, feltételezem a koronavírus alaposan átírta a napirendedet.

- Valóban. A tervezett utazásaimat mind vissza kellett mondani, Peruban pedig karanténban voltam kilenc napot. Nem volt egyszerű, a hotelt is lezárták miattam. Limából a francia konzul hozott vissza Párizsba, itt pedig május 11-ig kijárási tilalom van. Csak sportolni megyünk ki, illetve a boltba. A város nagyon kihalt. Remélem, mihamarabb lecseng ez az egész és visszamehetek Magyarországra…

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában