A Titanic tragédia zalai szála: egy szemtanú visszaemlékezése a túlélőkre

A patinás angol Cunard Line hajótársaság közkedvelt személyszállító gőzöse 1912. április 11-én indult New Yorkból több mint hétszáz, felerészben magyar származású utassal a fedélzetén szokásos és menetrend szerinti körútjára a Földközi-tenger felé. A hajó Gibraltár, Genova, Nápoly és Trieszt érintésével egészen a fiumei Rudolf-mólóig szállította a mediterrán romantikára vágyó amerikaiakat és a hazánkba tartó visszavándorlókat.

Egy korabeli zalai sajtóforrás szerint ezzel a járattal utazott Európába Steiner Ármin nagykanizsai pékmester közeli rokona, Steiner Adolf gyárigazgató fiatal felesége is. Az asszony férjét még a század eleji migrációs hullám sodorta az ország északi határvonalát őrző Liptó vármegyéből az ígéret földjére, ahol képzettségének megfelelő állást nyert és a tízes évek elején már jól menő ipartelepet vezetett New Yorkban. Steinerék módos és befolyásos emberek voltak. Könnyen megtehették, hogy alkalomadtán hajóra ültek és meglátogatták az óhazában éldegélő, szegényebb sorsú atyafiságot. Száznyolc esztendeje, a Carpathiának világhírnevet és örök dicsőséget szerzett nevezetes útjára azonban csak a fiatalasszony váltott jegyet. Férje ezúttal Amerikában maradt.

A Titanic április 15-én bekövetkezett pusztulása a Carpathia menetirányát is megváltoztatta. A katasztrófa túlélőinek kimentését követően a gőzös visszafordult és maga mögött hagyva a gyilkos jéghegyet, három nap múlva horgonyzott le a kíváncsi tömegektől zsúfolt New York-i kikötőben. Megérkezésük után a legénység minden tagját hősnek tekintették, de rajtuk kívül valamennyi utas is az érdeklődés középpontjába került. A hajó április 19-én futott ki ismét az óceánra és az eredeti tervhez képest némi késéssel, május 6-án ért partot Triesztben, ahol az asszony leszállt és a továbbiakban már vonattal folytatta útját Magyarországig.

Főszereplőnk zalai rokona, a szintúgy felvidéki gyökerekkel bíró Steiner Ármin pékmester szűk másfél évtizeddel korábban települt át feleségével és gyermekeivel együtt Hibbéről (Balassi Bálint költőfejedelem ősi birtokáról és nyughelyéről) vármegyénk akkori szellemi és kulturális fellegvárába, Nagykanizsára. Öt esztendő múlva már saját sütödét működtetett a Magyar utcában, perecei, ízletes péksüteményei közkedvelt csemegének számítottak a város polgárai körében.

A rég nem látott sógornő fogadása megrázó élménybeszámolóval párosult. Másnap az egyik helyi sajtóorgánum szemfülességének köszönhetően sokak otthonába eljutott a zsidó „kifligyáros” vendégének különös története. „Kiválóan intelligens, eleven beszédű asszonyka” – illusztrálta Steiner Adolfnét cikkében a Zala című napilap tudósítója, aki az újság május 9-i számában így számolt be a nem mindennapi hajóútról: „Mélyen aludtunk mi utasok a Carpathián a katasztrófa éjszakáján, de én egy óra tájban felneszeltem, mert a fedélzetről szokatlan nagy sürgés-forgás hallatszott le kabinomba, hol útitársam, egy amerikai hölgy zavartalanul aludt. Rossz sejtelmeimet növelték a folytonos jelzések, amiket harangokkal, síppal, kürtökkel ismételgettek szüntelenül. Eleinte azt hittem, viharra készül a személyzet, de kitekintve a kajütablakon a legnyugodtabb, gyönyörű éjszakát láttam.” Ekkor az asszony ismét nyugovóra tért, ám az éj hátralévő részét már észlelésein töprengve, álmatlanul töltötte. Hajnaltájt mindkettőjüknek feltűnt, hogy a hajó nem mozdul, pedig előtte eszeveszett tempóban szelte az óceánt. „Újra ablakunkhoz ugrottam s a pirkadó hajnal szürkeségében soha el nem felejthető, borzalmas látvány tárult szemeim elé. Körös-körül jéghegyek meredeztek, melyek közt apró csónakok libegtek a legfogyatékosabb öltözetű emberek tömegével, kiknek jajveszékelése a kabinba is behallatszott. Sietve magunkra kapkodtuk a ruháinkat és rohantunk fel a fedélzetre, megtudni, mi történt. Ekkor már több mint száz szerencsétlen menekültet felhúztak a hajóra. Amit a lapok e szerencsétlenek szenvedései­ről írtak, abban semmi túlzás nem volt. Nem lehetett volna eléggé túlozni a borzalmasságokat” – olvasható a szemtanú drámai visszaemlékezésében.

Mivel a luxushajó túlélőit életük végéig hírességként kezelte a közvélemény, Steiner Adolfné elbeszélését tanulmányozva, további két esetben is tetten érhető a Titanic-legendárium egy-egy szereplőjének sorstragédiája. Sokak előtt közismert, hogy a Carpathia magyar hajóorvosán, dr. Lengyel Árpádon kívül – aki mentési és orvosi munkájával az egész világ elismerését kiérdemelte – valamennyi utas igyekezett segíteni a bajbajutottakon. A gőzös perceken belül kórházhajóvá alakult, a könyvtárat, az ebédlőket és a szalonokat is mind megtöltötte a súlyos idegrázkódtatást szenvedett és nem egy esetben őrjöngő emberek jajkiáltása. Többen önként adták át szobájukat a szerencsétlenné vált hajótöröttek számára. „A véletlen úgy hozta magával, hogy az én kabinomban a két kis magyar gyereknek, a Navratil fiúcskáknak kértek helyet” – vette át ismét a szót főhősünk. 1912-ben az egész világsajtót bejárta a két testvér megrendítő históriája. Apjuk, a szeredi születésű és Nizzában élő, de valójában szlovák (és nem magyar) nemzetiségű Michael Navratil, aki Louis Hoffman álnéven utazott a Titanicon, azt a látszatot keltette, hogy nemrég elárvult kisgyermekeivel az új élet reményében indul a tengerentúlra. Később kiderült, hogy a válófélben lévő férfi lényegében elrabolta fiait. Navratil a jeges hullámokban lelte halálát, míg gyermekei az újságokban közölt fényképek segítségével jutottak haza kétségbeesett édesanyjukhoz.

Ugyancsak az interjú nyomán elevenedik meg előttünk a 39 esztendős „Mrs. Abet” törékeny alakja, akit a Carpathia fedélzetén maga Steiner Adolfné térített eszméletre. A szerencsétlen amerikai nő sokáig hánykolódott a fagyos vízben, mire csónakba került, két serdülő gyermekét azonban magával ragadta az örvénylő óceán. „Napokig nem mertük vele közölni, hogy fiai nincsenek a hajón. A boldogtalan teremtést New Yorkban mentőkocsin vitték a kórházba. Tán máig sem tudja fiainak pusztulását” – révedt maga elé fátyolos tekintettel az önjelölt életmentő. A Titanic utaslistáján valóban szerepelt az említett család. Rhoda Mary Abott és gyermekei, a 16 éves Edward, valamint a 14 esztendős Joseph, South­amptonban szálltak fel az álmok hajójára. Amikor az „úszó szálloda” végóráit élte, egyikük térdre borulva fohászkodott édesanyjuk életéért. Az anya végül csodával határos módon menekült meg a biztos haláltól, de a rémes emlékekből fakadó mérhetetlen lelki fájdalom a sírig elkísérte.

Alig több mint két esztendővel a Titanic rettenetes tragédiája után az emberi gőg és hatalomvágy minden eddiginél zordabb és veszedelmesebb jéghegynek kormányozta a világ országait. Steiner Ármin szépreményű katona fiai – Kálmán és József kadét – az oroszok ellen vívott harcok vérmezején áldozták fiatal életüket. Később a brit csapatszállító hajóvá átminősített RMS Carpathiát is utolérte a hadihajók végzete. 1918. július 19-én német torpedó­találat érte a Kelta-tengeren, és néhány órán belül a Titanic sorsára jutva elmerült a habokban.