az első honi ökopszichológussal

2019.10.26. 20:00

A klímaszorongást nem cél gyógyítani – Pszicho est Egerszegen Molnos Zselykével

Minden, ami bejut a szervezetünkbe, más élőlényekből származik… Ha belátjuk és elfogadjuk ezt a pofonegyszerű igazságot, máris jelentős lépést tettünk az ökopszichológia fogalmának megértése felé.

Magyar Hajnalka

Molnos Zselyke ökopszichológus

Forrás: Zalai Hírlap

Fotó: Katona Tibor

A fentiekre Molnos Zselyke ökopszichológus hívta fel a figyelmet a minap Zalaegerszegen, a Keresztury VMK-ban megrendezett Pszicho esten, ahol Nagy Réka klinikai szakpszichológus kérdései nyomán bontakozott ki ezen fiatal tudományág karaktere.

Molnos Zselyke biológus-, ökológus- és pszichológusdiplomával is rendelkezik, e területek évtizedes távon simultak egymáshoz, s érlelődtek egységbe pályáján. Ő az első honi ökopszichológus, aki férjével, Donáth Attilával létrehozta és vezeti az Ökopszichológiai Intézetet, s megírta a szakterület alapkönyvét is.

– Hogy miként jutottam el az ökopszichológiához? Úgy, hogy számos kérdésre sem a biológiában, sem a pszichológiában nem találtam megnyugtató választ. Az ökopszichológia azonban összekapcsolja a természet- és a humán tudományokat, átjárást biztosít, rendszerben gondolkodik, általa az élet számos aspektusa más megvilágítást nyer – kezd szakterülete lényegének kifejtésébe Molnos Zselyke. – A pszichológia korábban kizárólag az emberrel foglalkozott, pár évtizede bontott szárnyat ez a komplexebb irányzat, 1992-ben használta először a kifejezést Theodore Roszak amerikai történész A Föld hangja című könyvében. A klímaváltozás s az emberek ehhez való viszonya aztán lendületet és teret adott az ökopszichológiának, a klímaszorongás például ma már felkapott téma a médiában.

Molnos Zselyke ökopszichológus
Fotó: Katona Tibor / Zalai Hírlap

A természetbe való beágyazottságunk ősidőktől adott, ám mi igyekszünk kitörni e kötelékből, holott elsődlegesen természeti lények vagyunk s csak másodlagosan társadalmiak. Az általunk ismert legnagyobb rendszer a minket körülvevő univerzum, amit galaxisok, naprendszerek alkotnak. Folytatva a közelítést eljutunk a bolygókig, a Földig, a bioszférán át az élőlényekig, azokon belül következnek a szervek, szövetek, sejtek, molekulák, atomok, szubatomi részecskék.

– Az egyre kisebb „dobozokból” álló rendszer minden szintjén működik a visszacsatolás, tehát nincs olyan folyamat, aminek ne volna valamilyen hatása a többire. Az ember azonban ezen visszajelzések jó részét figyelmen kívül hagyja. Ezt a jelenséget, a rendszert összefűző szálak megszakadását nevezzük elidegenedésnek, ami a civilizált társadalom egyik jellegzetes tünete. Az elidegenedés nem új keletű történet, mellénk szegődött az idők során, amikor azt tanultuk meg, hogy a természettől vagy félni kell, vagy jól kizsákmányolni azt. Önmagunkra nem a természet részeként tekintünk, azt gondoljuk, hogy a bőrünk, a ruhánk lehatárol minket, ezek a mi körvonalaink, s a többihez nincs közünk. Pedig bármi, ami bejut a testünkbe, az oxigéntől kezdve a táplálékig, az mind más élőlények szervezetéből kerül oda. Arról nem is szólva, hogy a pszichénket és a biológiai ritmusunkat is kozmikus és természeti változások határozzák meg. Akkor hogyan is függetlenedhetnénk mindettől? Hol is húzódnak a mi énhatá­raink?

Az összefüggő rendszerek közötti kapcsolat megszakadása kollektív csőlátást okoz, elkülönült jelenségeket próbálunk értelmezni. A gazdaságot sem a társadalom és a természet részeként szemléljük, hanem különálló egységként, figyelmen kívül hagyva a természet visszajelzéseit. Ez is az elidegenedési folyamat része. Tudjuk persze, hogy léteznek a negatív hatások, de nem épülnek be a látásmódunkba. Azt is tudjuk, hogy a vízvezetéknek köszönhetően folyik a csapból a víz, de a honnan jön, hova megy folyamatot már nem gondoljuk végig, csak egy szakaszt látunk, az összefüggések kiesnek a látóterünkből.

Fotó: Katona Tibor / Zalai Hírlap

– Az ökopszichológia fő célja, hogy az ember megtanuljon a természet részeként, avval egységben észlelni, gondolkodni, élni – folytatja Molnos Zselyke. – Ennek útja a bennünk élő „ökológiai én” tudatosítása és aktivizálása. Az ökológiai én lényünknek az a része, amely tud az emberen kívüli világgal, a bolygóval való egységünkről. Ebben az állapotunkban a természetet saját énrészünkként értelmezzük és úgy is bánunk vele. Ha sajátunkká válik ez a szemlélet, a környezetvédelemhez való viszonyunk is gyökeresen átalakul.

Jelenleg főként racionális és morális érvek buzdítanak erre, hiszen szeretnénk menteni a menthetőt, továbbá felelősséget érzünk a következő generációk iránt. Ez is dicséretes, de ha megtanulunk nemcsak emberként, hanem élőlényként gondolni magunkra, kialakulhat egy tágabb csoportazonosulás. Ebben a minőségünkben pedig már nem racionális vagy morális kérdés a természetvédelem, hanem szinte reflex, önérdek. Mint ahogy a tűz közeléből sem morális indíttatásból húzom el a kezemet…

A fogyasztás addiktív jelenség, függőséget okoz, mint a szerhasználat. Egyszerűen nem bírjuk abbahagyni. A nyomában azonban szorosan ott jár a természetpusztítás. Rásegít erre a korunkra jellemző nárcizmus is, az ember azt gondolja, bármit elvehet, neki az jár. Mindenhatónak érzi magát, holott csak klímabűnöző… – veti fel a vendég.

Ha megtanulunk nemcsak emberként, hanem élőlényként gondolni magunkra, akkor már nem racionális vagy morális kérdés a természetvédelem, hanem szinte reflex, önérdek Fotó: Shutterstock

– Az embernek van haláltudata, tehát pontosan tudjuk, hogy pusztítjuk önmagunkat és a bolygót. Tudunk a folyamatról (kivéve, akik a tagadást választják), de mivel a ránk zúduló rengeteg ijesztő információ az énképünket veszélyezteti, képtelenek vagyunk érzelmileg befogadni azt, hárítunk, védekező magatartást tanúsítunk. Kettős életet élünk, tudjuk, hogy baj van, de nem tudunk vele mit kezdeni. Ebből az érzelmi teherből alakul ki az úgynevezett klímaszorongás, ami egyre gyakoribb jelenség. A tünet specialitása, hogy nem feltétlenül cél „gyógyítani”, hiszen nem tévképzetről van szó, a veszély valós. Ahelyett, hogy kisimogatnánk az emberekből ezt a feszültséget, inkább konkrét cselekvéssé törekszünk átalakítani a benne rejlő energiát.

Az ökopszichológia nem vállal faltörő kos szerepet, elsősorban azokhoz szól, akikben megérett az igény a szemléletváltásra. Hiszen ehhez is elkél a segítség. Léteznek a folyamatot segítő, támogató módszerek, terápiák, mint például a japán gyökerű erdőfürdő.

– Az erdei környezetben eltöltött idő nyugtató, feltöltő hatását nem kell feltalálni, az mindenki előtt ismert. Az eredményt azonban még jobban a magunk épülésére fordíthatjuk, ha nemcsak díszletként használjuk az erdőt, hanem elkezdünk hozzá kapcsolódni. Nem úgy tekintünk rá, mint fák halmaza, hanem mint életközösség, rendszer. Megértjük például, hogy az avar nem szemét, nem „rendetlenség”, hanem élőhely, rengeteg lény léte függ tőle. Otthon mégis műanyag zsákba gyömöszöljük, vagy ami még rosszabb, elégetjük… A rekreációs célú erdőfürdő gondolatát tovább­víve intézetünk úgynevezett részvételi sétákat szervez. Ezeket egyebek mellett az különbözteti meg egy átlagos túrától, hogy a vezetett csoport tagjai biológiai és ökológiai ismeretekkel gyarapodnak, valamint különféle észlelési gyakorlatokat is végrehajtanak. Például irányítsuk a figyelmünket csak a színekre, engedjük el a formákat… Vagy koncentráljunk a zöld és nem zöld arányára, netán keressünk egyediségeket és hasonlóságokat a fák között. Az ilyen gyakorlatokkal meditatív állapot érhető el, aminek során részévé válok az erdőnek, és nem csak sétálok rajta…

Az ökoterápia eszköztára ennél persze jóval szélesebb. Ide sorolható egyebek közt az állat­asszisztált foglalkozás, a természetes anyagokkal való kézművesség, s a kertészkedés is. Ezt hallva örömmel konstatáltuk, hogy Zalában valamennyi említett módszer prosperál. Sőt, az est hatására a közönség soraiban ülő pedagógusok spontán akciót hirdettek az iskolakert mozgalom felélénkítésére.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában