Zalaistvánd megújított intézményeivel, szőlőhegye vonzásával éli mindennapjait

-Az önkéntes tűzoltóink hősiesen helyt álltak! Az ő segítségükkel fedtük le a megrongálódott tetőket, amelyekből több mint ötven van a faluban. Azért is a tűzoltókat említem először a falu történeti értékei közül, mert ez a szervezet 1885-ben, a környéken elsők között alakult meg, s napjainkban is bizonyítják létjogosultságukat – mondja Petőfi Lászlóné Erzsike Zalaistvánd polgármestere, akivel a „Mert az Ön faluja is rajta van a térképen!” turisztikai sorozatunk házigazdájaként a faluval ismerkedünk. Ángyán József falugondnok mindehhez hozzáteszi: -Hamarosan hívom őket én is, hogy a szőlőhegyen az utak fölé nőtt fákat legallyazzuk, mert ehhez is értnek, s jó felszerelésük van hozzá…

- Zalaistvándnak fontos a szőlőhegye.Annak ellenére, hogy sokan felhagytak a szőlőműveléssel, messziről is vonz érdeklődőket az Istvándi hegy. Győr-Sopron megyeiek fedezték fel maguknak a vidéket. A Molnár – völgyi részen jánossomorjai, soproni lakosok vettek meg több mint húsz telket, s újították fel a pincéket – újságolja Erzsike, miközben megállunk a falu közepén magasodó Pusztatoronynál. A hófehér harangtoronyhoz régen templom is tartozott, de azt a török elpusztította. Vikár Tibor helytörténész – aki a környék falvai régmúltjának avatott tudója –feljegyzéseiben az szerepel, hogy 1333-34-ben már volt temploma Zalaistvándnak. Jóval korábban király is látogatott a faluba, 1276. január 8-án, IV. László személyesen járt Istvándon, ezen a napon oklevelet állított ki itt, s ez az oklevél említi legkorábban Zalaistvándot. Előzménye, 1275 decemberében Péter nádor, IV. László részvételével hadjáratot vezetett Kőszegi Henrik fiai ellen. Az összecsapás Zalaszegnél (ma Tüskeszentpéter) volt 1276 januárjának elején. A menekülő sereg vezérét, Inkey Demetert a király hű vitéze, Márton fia Mike a „Zala folyó melletti Istvándnál” elfogta és lefejezte.

A Zalától a Nagykapornak irányába húzódó Foglár patak völgyében elnyúló falut szép táj veszi körül. A szomszédos Pókaszepetkkel ma a Zalán átívelő híd köti össze, de átkelő itt a múltban is létezett. Ez a rév áldás és átok is volt. Áldás volt békeidőben, hiszen sokan jártak, kereskedtek errefelé, olyannyira, hogy a 16. századra Istvánd jelentős település lett, a rév vámja és szombati vásárai nagyban hozzájárultak a gazdaság megerősödéséhez. 1476-ban a falut egy oklevél már mezővárosként említi.

- Ha nem lett volna Pókaszepetk és Zalaistvánd között az ártér, a két falu teljesen egybeépült volna – vélekedik Erzsike. Ez az ártér azonban védelmet is nyújtott, hiszen a török elől ebben találtak oltalmat Istvánd lakói. A törököknek is fontos volt a zalai átkelő, gyakran használták portyáik során a kanizsai török csapatok, akik 1656-ra pusztává tették a települést. A templomból csak a torony maradt meg, illetve ez a torony, s a mögötte azóta rég elbontott építmény, ami a régi templom alapjaira épült, s közösen használták a katolikusok, valamint az evangélikusok is. 1791-ben a katolikusok kivásárolták az evangélikusoktól a részüket, akik 1784-ben felépítették a saját templomukat, s az iskolájukat is.

Sajnos nem körüljárhatóan, a Zala holtágán, vadregényes környezetben, kis tó mentén magasodik egy másik régen épített emlék, a Festetics malom, amit 1776-ban Festetics Pál építtetett a korábbi évszázadokban működött malmok helyére. Az építmény mai formáját a húszas években kapta, amikor Hámos József felújíttatta, modernizálta a malmot.

-Az épület magántulajdonban van, tervezik a felújítását, de úgy tűnik leült egy kicsit ez a szándék, pedig turistalátványosságot, szállást célzó tervek is készültek a felújítására. Hogy ez megvalósulhasson, ahhoz még a rendezési tervünket is módosítottuk. Úgy tudom, a tulajdonos befektetőket keres a felújításhoz – említi a polgármester, majd megmutatja a falu egyik ékességét a tájházat, amit 2005-ben, egy lepusztult épületből varázsoltak újjá.

A tájház szomszédságában található a régi kultúrház, vele szemben a szociális alapszolgáltatási intézmény zalaistvándi épülete, ami mögött meg az Eperke óvoda fogadja a gyerekeket. Azért említjük ezt a három intézményt együtt, mert kevés község büszkélkedhet olyan előrelépéssel, mint ami ezek esetében történt.

- Minden erőnkkel küzdünk, hogy az óvodánk megmaradjon, hiszen a kicsinyek jelentik Zalaistvánd jövőjét. Gyűrűsről és Kemendollárról is hozzánk hozzák az óvodásokat, akik a mieinkkel együtt negyven vannak, s munkatársaink magas színvonalon nevelik, óvják őket. Az óvodát pályázati segítséggel, több mint 18 millió forintból sikerült felújítanunk, az előtte lévő szociális épületre 29 milliót, a szemben lévő kultúrházra pedig mintegy 10 millió forintot költhettünk ilyen módon. Minden pályázatot megragadtunk, hogy a falu intézményi komfortját emeljük. Azt szeretnénk, ha Zalaistvándról nem költöznének el az emberek, hogy tudják, érezzék itt is lehet boldogulni – fogalmaz Erzsike, s bemutat két betelepülőt, Konrád Lajos fafaragót és párját, Koszorús Anikó hímzőt.

- Egerszegről, egy landorhegyi tízemeletesből költöztünk ide, az egyik kedves szakkori tagom hívására. Nagyon jó helyünk van, a 15 éves szakkörünk 12 taggal működik – mondja Anikó, Lajos meg a felújított épületet dicséri, amelyben a nyugdíjas klub is otthonra talált, no meg a könyvtár, aminek gyakori látogatója.

-A fafaragó közösségünk sajnos megszűnt, többen eltávoztak közülünk, de a falu nagyon jó és szép hely a maga csendességével.

A polgármester egy sor további nyertes pályázatot sorol fel, amelyek szintén jóléti célokat szolgálnak, mint a felnőtt sportkert létesítése, vagy a felújításra szoruló utcák burkolatának rendbetétele. Már befogadták a 150 négyzetméteres kúltúrpajta létesítésének tervét, hogy ne kelljen a nagy rendezvényeikhez mindig sátrat állítani, s nyertek pénzt az Evangélikus gyülekezeti ház felújítására is.

- Meglehetősen nagy a kerékpáros forgalmunk, sokan felfedezték, hogy Egerszegről, rajtunk keresztül Kapornak irányában egy nagyobb körhöz ideális ez a még érintetlennek számító vidék. Van vendégfogadó is a faluban. Gyönyörű az evangélikus templomunk, amelynek az oltárképét Barabás Miklós festette. A faluban egy sor házat helyi védelem alá helyeztünk, amelyek homlokzati felújításához, ha kell, az önkormányzat is hozzájárul, hogy eredeti szépségükben őrződjenek meg az utókor számára. A hegyen több pincét vettünk védelem alá, a pálinkafőző kunyhónk pedig népi műemlék – sorolja további óvandóikat Erzsike.

Az Istvándi-hegy gerincéről óriási távlatok láthatók be. A szőlőhegy völgyeit járva érkezünk a Molnár-völgybe, ahol a már említett jánossomorjaiak vertek tábort. A szőlőket többnyire ők is elhagyták, de a pincéik körül sok virágot ültettek, az egyik házra a címerüket is felfestették.

- Budapestnek Rózsadobja van, nekünk meg rózsavölgyünk – mondja találóan Ángyán József, s elismerően szól az újraéledő környezetről, miközben olyan területre érünk, ahol az erdő már régen visszafoglalta az egykori szőlőterületeket.

- Látott már galagonya bokron, noha szőlőt? – kérdezi Erzsike, s egy fürt szőlőt szakít le a hatalmas galagonyabokor piros termései közül. A szőlő még élni akar, birkózik a napfényért a fölé kerekedett vadnövénnyel, s termést is érlelt, bár gazdája már rég elhagyta. Változáson megy át a táj, Zalaistvánd igyekszik megtartani a helyét benne…