Soha, sehol, senkinek

2018.10.07. 13:00

Kiállítás nyílt a szovjet munkatáborok világáról Nagykanizsán

„Aki nem volt ott, majd sorra kerül. Aki ott volt, soha nem felejti el.” Az ehhez hasonló népi bölcsességek mindig tömören és frappánsan foglalják össze annak a dolognak a lényegét, amiről szólnak.

Horváth-Balogh Attila

A molotovszki láger 1944-ben. Az elhurcolt foglyok embert próbáló körülmények között éltek

Fotó: Gergely Szilárd

A szovjet közmondás a Gulagról és a Gupviról, a Szovjetuniót behálózó munkatábor-rendszerekről, pontosabban az azokat létrehozó politikai gondolkodásról árul el szinte mindent. Akárcsak a Rabszolgasorsra ítélve című vándorkiállítás, amely a nagykanizsai VOKE Kodály Zoltán Művelődési Házban nyílt meg nemrég. A Terror Háza Múzeum tárlata 700 ezer magyar deportáltnak állít emléket és eleveníti fel szenvedésüket korabeli fotók, dokumentumok, levelek, visszaemlékezések, térképek segítségével. Az értékes anyag október 20-ig látogatható, a kiállítást Lehota János esztéta ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Vele beszélgettünk a „szovjet fasizmusról”. Szavai közé formabontó módon egy-egy idézetet is beszúrunk a kiállításon olvasható kommentárokból – ezekből bontakozik csak ki igazán, mit kellett átélni annak, a Gulagra rabszolgamunkára elhurcolt 700 ezer magyar embernek, akik közül 300 ezer soha nem tért vissza.

Lehota János esztéta úgy véli, a nyugati politika a sztálini bűnöket elnézi
Fotó: Gergely Szilárd

- A második világháború után a győztes Szovjetunió az elfoglalt és leigázott országok lakosságának munkaerejét a háborús jóvátétel részének tekintette, s több, mint 4 millió külföldi állampolgárt hurcolt el kényszermunkára munkatáborokba – bocsátotta előre Lehota János. – A fogságba vetettek 85 százaléka a németek, a japánok és a magyarok közül kerültek ki, s voltak köztük hadifoglyok, de csak úgy találomra összeszedett civilek is. Ezeket a szerencsétlen embereket városok és üzemek újjáépítésére, mocsarak lecsapolására, gyárak, hidak, utak építésére használták. Az őrök brutalitása, a körülmények embertelensége, a tomboló betegségek miatt tömegesen haltak meg a fogvatartottak – mondta.

A civileket nem egyszer könnyű ruházatban, teljesen váratlanul hurcolták el otthonaikból és gyalogmenetben, napokon át hajtották a gyűjtőtáborokba. Aki nem bírta a menetelést, vagy szökni próbált, azonnal agyonlőtték. A hiányzó foglyokat pedig – mert a létszám nem csökkenhetett – útközben találomra összeszedett emberekkel pótolták.

„Az őrök megtiltották, hogy a foglyok részére ennivalót dobjanak. Az asszonyokra rálőttek, ha kenyeret akartak az ötös sorokban hajtott embereknek adni.” Dr. Tóth Sándor, egykori elhurcolt

A molotovszki láger 1944-ben. Az elhurcolt foglyok embert próbáló körülmények között éltek
Fotó: Gergely Szilárd

„Aki menet közben megállt, főleg az idősebbek, azt agyonlőtték, vagy puskatussal agyonverték.” Dévényi J. Imre, hadifogoly

- Szomorú, de igaz: ma a kelet-európai, azon belül is a magyar fiatalok többsége szinte semmit nem tud a Gulagról – folytatta Lehota János. – Fogalmuk sincs arról például, hogy ott több ezer embert mínusz 42 Celsius fokba vezényeltek le a vagonokból, beterelték őket a szibériai hidegbe, s úgy kezdték el a „szelekciót”, hogy jéghideg vízzel lelocsolták a fogvatartottakat, és 3-4 órán át ott hagyták őket magukra. Akik ezt túlélték, azokat behúzták a barakkokba. Akik megfagytak, azokat elásták, vagy széthordták őket a kutyák. Visszatekintve, nehéz eldönteni, ki járt jobban. Mert az életben maradottak a szibériai hidegben 16-18 órákat dolgoztak, répa-, vagy csalánlevesen éltek, s folyókat fordítottak meg, mert Sztálin éppen azt akarta. Persze, idővel mindig kiderült, hogy ez lehetetlen vállalkozás, de ebbe az eszement ötletbe milliók pusztultak bele.

Gulag-táborban elhunytak konzervdobozból készült fejfái
Fotó: Gergely Szilárd

„Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől.” Almádi Ferenc, hadifogoly

„Nem voltunk mi ott emberek, csak géppótló, mozgó lények, létszám, semmi több” Gavallér Imréné Stark Zsuzsanna, egykori elhurcolt

- Úgy vélem, hogy a Gulagról nem tudni, nem ismerni, nem a történelemkönyvek első oldalán tanítani, s nem egy lapon említeni a hitleri fasizmus bűneivel, finoman szólva is kettős mérce – szögezte le az esztéta. – A rémtettek után kaptunk még 40 év kommunizmust a nyakunkba, s majd csak 1989-ben sikerült rendszert váltanunk – 29 év telt el azóta, de a világ, sőt, mi magunk semmit nem tudunk a Szovjetunióban történtekről, hiába volt egy Rózsás Jánosunk, aki nemcsak átélte a szörnyűségeket, hanem dokumentálta, papírra is vetette azokat. A jelenségnek csak az egyik oka az, hogy ma már nem divat történelmet olvasni. A másik, hogy az európai, ma még mainstreamnek számító értelmiség elnézi Sztálin bűneit. Ezzel tulajdonképpen elődei hagyományát folytatja, ami abból fakad, hogy a szövetségesek csak Sztálin és a Szovjetunió segítségével tudták megfékezni a náci Németországot. Ezért akkor úgy érezték, hogy hálával tartoznak Sztálinnak, így a háború utáni ámokfutása fölött szemet hunytak. Magyarországot és minket, magyarokat azonban, akik rossz politikai döntések és a Trianon után táplált hiú remények következtében Németország oldalán maradtunk, Hitler csatlósának tekintettek és bizonyos szempontból annak tekintenek ma is. Ezért olvashatják még mindig a fejünkre a fasizmus valamennyi bűnét, így csökkentve politikai mozgásterünket – miközben a szovjet munkatáborokról egyetlen szó sem esik. A jobboldalról érkező korlátozva van a mozgásában, mert rásüthető, hogy neki bűnben fogant öröksége, múltja van. Aki viszont a baloldalról jön, annak megbocsátanak a múltban elkövetett bűneiért és ő felszabadultan dönthet a jövőjéről. Holott, azt gondolom, a nácizmus és a kommunizmus bűnei egyformán mérendők, s egyik sem bocsátható meg soha.

Hazatérő magyar hadifogoly. Az arcán a borzalom
Fotó: Gergely Szilárd

A Szovjetunióba elhurcolt, a szenvedést túlélő magyarok csak Sztálin halála után, 1953 és 56 között térhettek haza. A volt fogvatartottakat a határon az ÁVH emberei fogadták, egy részüket őrizetbe vették és csak évek múltán engedték el, a többieket pedig szigorú titoktartásra kötelezték – ők soha, sehol, senkinek, még családjuknak sem beszélhettek a történtekről.

Háromszázezren pedig örökre szovjet földön maradtak.

„Az ujjnyi résen némán nézek ki a szikrázó fényű csillagokkal teli, holdfényes éjszakába. Ide látszik a bánya és az állandóan forgó lift kereke. Meg a temető! Az egyre nagyobb és nagyobb hadifogolytemető. Lakóit már hiába várja a meleg otthon, a szenvedő, szerető szív: anya, feleség, gyermek. Többé soha nem mennek haza. Az otthoniak pedig nem fogják megtudni, hol porlad testük, hol vannak eltemetve.” Szabó István, egykori elhurcolt

Toma András egykori elhurcolt, aki 55 év után, 2000-ben tért haza
Fotó: Gergely Szilárd

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában