Megrázó, érzelmes visszaemlékezést tett közzé Mányoki Attila – „Nem voltam képes önállóan lélegezni”

– Attila nagyon rossz állapotban volt, amikor behozták- mondta el Dr. Bob Darling a BBC News-nak . A rajongók aggódtak érte, nem csak az országból, de a világ minden tájáról kapott jókívánságokat.

A közösségi oldalán emlékezett vissza az eseményekre. Posztja alatt több hosszútávúszó írt neki. Pat Gallant-Charette nagyszerűként méltatta, Vasilis Maligoudis szintén hasonló jókat írt róla, s azt kívánta neki, „menjen tovább”.

Íme, a megindító sorok:

Egy héttel ezelőtt ilyenkor már vízben voltam az Északi-csatornán. Az azóta eltelt 7 nap rendkívül sok mindent tartogatott számomra. Voltam erős és gyenge, vidám és szomorú. Az érzelmi hullámok teljes skáláját beutaztam. Most itt a kórházi szobámban fekve már minden lenyugodott körülöttem. ÉLEK. Kaptam egy újabb lehetőséget, hogy beteljesítsem a feladatom, a célom és a szenvedélyem. Talán hamarosan hazamehetek és csodálatos, hogy várnak otthon! Fel kell töltődnöm, mert az útnak még nincs vége.

(...)

Az indulási jel után visszaereszkedtem a vízbe, hogy megkezdjem az Ocean Seven befejező szakaszát. Az előzetes tervek és stratégia szerint nyugodtan kezdtem meg az úszást. Még szinte el sem kezdtem az egészet amikor éreztem a vízfogásnál, hogy valami megváltozott. A víz beforgatásánál már tudtam, hogy egy medúza kocsonyás fej részét fogtam meg, mert azonnal egy nagyon erős intenzív fájdalmat éreztem az alkaromon. Benne voltam egy mozdulatsorban, amit nem tudtam megszakítani. Ösztönösen végig vittem. Ennek köszönhetően ez az erős fájdalom végig jött a karom után a nyakamon, mellemen, hasamon és végül a combomon. Sokkoló volt. Még szinte el sem kezdtem és a kísérő hajó is még távol volt. Aztán pár tempó után az egész megismétlődött és még mindig nem értem a biztonságot jelentő hajó mellé. Fel sem tudtam dolgozni az első sokkot és kaptam egy másodikat belőle. Brutális volt a fájdalom, amit ilyen rövid időn belül többször is el kellett elviselnem. Nem állhatok meg, menni kell előre. Panaszkodni sem fogok, mert még szinte el sem kezdtem. Mire a hajó mellé értem inkább úgy fogtam fel, hogy legalább most nem hűvös a környezet, mert ég a teljes testem. Melegem van. Beálltam a tempóra, amit megbeszéltünk és dolgoztam. Tettem a dolgom. A csapatom jól dolgozott, figyeltek rám és mindenki tette a dolgát. Jól ment az úszás. A kezem jól forgott. Az adatokból tudtam, hogy mindent a tervek szerint csinálok. Az egyetlen dolog, ami picit zavart, hogy még nem ürítettem (ami normál esetben 30-40 percenként megtörténik). Éreztem, hogy a hasam egyre kényelmetlenebb. Bíztam benne, hogy idővel rendeződik a helyzet és nem lesz befolyással a teljesítményemre. Sajnos innét indult a lejtmenet. Az úszás az ment, haladtam a megbeszéltek szerint, de a hasam elkezdett feszíteni. A felgyülemlett méreg elkezdte kifejteni hatását. Blokkolta az ürítést és az anyagcserét. A frissítéseket nem hagytam ki, mert kellett a meleg ital, pótolni kellett az elvesztett energiát, vitaminokat stb. Mivel addigra azonban „egy zárt rendszer lettem” a bevitt anyagok nem szívódtak fel, minden csak gyűlt a hasamban. A 4. óra környékén már többször átfordultam a hátamra, hogy könnyebbséget érezzek a hasamból áradó feszítő érzéstől. A sebességem egyenletesen magas volt. 4.2-4.3-as átlagot tartottam és a tempószámom is 72-74 között mozgott. Kényelmesnek éreztem ezt a tempót a 12 fokos vízben, ami lassan kezdett csökkeni az árokhoz közeledve. Időközben kivilágisodott, nagyon bíztató adatokat kaptam. Leszámítva a kellemetlen érzést a hasam felől az úszással nem volt gond. A 6. órában is megkaptam a szokásos frissítő csomagot. Eltávolodtam egy picit a hajótól és többé nem emlékszem semmire. Vannak dolgok melyeket nem tudunk megválaszolni. Úsztam. Ez az utolsó momentum számomra. Majd kezdődött egy másik világ. Ébredés. Nagyon lassan és homályosan, de volt egy sziluett, amit ismertem. Nagyon lassúnak éreztem ezt az időt. Próbáltam értelmezni a körülöttem levő dolgokat, de nem akart semmi összeállni. Látásom kezdett tisztább lenni és az addigi sziluett kezdett tisztább lenni. Mosolyog rám. Zavarodott voltam, mert még nem tudtam hova tegyem magam. Aztán minden helyreállt. Itt van mellettem, érzem az érintését, látom az arcát, de még mindig elveszett vagyok az időben. Bejönnek a hangok. Beszél hozzám, de közben nem tudok mozogni. Egy óriási hullámvasúton voltam. Jó volt, hogy ott van mellettem, de közben bántott is, hogy ismét minek teszem ki. Kettős érzések folyamatosan.

Elmondták, hogy hol vagyok, és mi történik most velem. Párom kérdezte, mire emlékszem utoljára? Mondtam, hogy a 6. órás frissítésre. Tudod mennyit úsztál? Gondolom, akkor 6 óra pár percet. Nem, felelte. 10 óra 30 percet. Nem értettem és hihetetlen volt. 4 és fél órát úsztam úgy, hogy már csak tettem a dolgom, de megszakadt a kapcsolat. Azt követően már csak az elmesélések maradtak. Ismét megtettem mindent, de nem értem partot. A hajón lévő személyzet véget vetett a kísérletemnek. Kivettek az életem óvása miatt. Nem emlékszem ezekre. Semmire. A méreganyag addigra már teljesen kifejtette a hatását. A bal tüdőm teljesen összeomlott, de a jobb sem festett már jó képet. A kórházban iszonyú profi emberek kezébe kerültem. A legjobbat kaptam. Egy kórház, ami totál a csúcskategória mindenben. Az emberek büszkék, hogy a Királyság legjobb kórháza. A sürgősségi, majd az intenzív osztályon csak egy újabb ember voltam, akit meg kell menteniük. Két csapat dolgozott rajtam, de a kapott adatok nem adtak nekik sok reményt. Ők sem szeretik a kudarcot, meg kell kapaszkodni az utolsó reménybe is. Iszonyú mákom van velük! Sajnos sok helyen, sok országban megfordultam, de ehhez foghatót nem tapasztaltam. Sehol – és nem bántva senkit, mert mindenki abból főz, ami van – de az emberek hozzáállása is valami elképesztő volt, amit nem csak én érezhettem meg.

Nem voltam képes önállóan lélegezni

Amikor már nem voltam mélyaltatásban, akkor is még napokig lélegeztetőgépen voltam, mert nem voltam képes önállóan lélegezni. Mosták a szervezetem, hogy a bennem eluralkodó méreg jusson ki belőlem. Hosszú, fájdalmas napok voltak. Eljött lassan az idő, hogy lekötik rólam a gépet, megpróbáljak önállóan lélegezni. A megkönnyebbülés, hogy kiveszik a csövet a számból kissé fájdalmas volt, aminek kellemetlen érzése még mindig megvan. Valahol a bal hónaljam alatt bevezettek egy csövet, ami keresztül próbált a tüdőm visszatérni a normál rendszerbe. 5 nap után megszabadultam mindentől. A fájdalom maradt bennem, de jelezte, hogy élek. A vezető orvos mondta, hogy első este amikor eljött a kórházból, nagyon rossz állapotban voltam, csupa olyan adattal, ami az élettel nem összeegyeztethető. Úgy gondolta, hogy másnapra már üres lesz a helyem... Nem gondolta, hogy még fog velem beszélni.

Szerda késő este áthoztak egy másik szárnyba, hogy ott folytassák a rajtam elkezdett munkát. Azóta is minden nap meglátogatnak. Tegnap is voltak nálam. Megmutattak minden felvételt. Elmagyaráztak mindent. Elmondták, hogy a sok medúzacsípés milyen reakciót váltott ki és ennek mik lettek a folyamatai és következményei. Még mindig hihetetlen számukra, hogy itt vagyok, és miként regenerálódik a szervezetem. Az egyikük szerint egy SpecialSuperHuman vagyok. Másikuk szemében pedig hős, hogy mennyire tudok küzdeni. Rengeteg üzenetet kaptam barátoktól, ismeretlenektől, hogy hős vagyok. Nem vagyok hős! Csak teszem a dolgom, a szenvedélyem. A Hősök azok, akik velem foglalkoztak, mert életeket mentenek nap mint nap és csendben a háttérben van. Én nem mentek életeket. Nekik is mondtam, hogy Ti vagytok a hősök, nem én. A legnagyobb kincset adjátok vissza az embereknek, az életüket! Minden egyes nap! Egyikük jelezte, hogy legközelebb ott lesz velem a hajón, mert ennek szeretne részese lenni.

Sokmindennel lettem gazdagabb. Sok jó embert ismerhettem meg és kaptam egy újabb lehetőséget, hogy visszatérjek, mert még nem fejeztem be az utat!

Nagyon köszönöm, hogy biztattatok, szurkoltatok, aggódtatok, szorítottatok értem! Óriási erőt ad!

A hősök köztünk vannak!