Zsupán József bő ötven év után újra kamaszkori szerelmével rója az országutat

A járgányt édesapja vette 1962-ben – amikor a fiú még csak általános iskolába járt.

– Éppen pénz állt a házhoz, apám eladott egy bikát – mesélte Zsupán József. – Nehéz éveket élt az ország, suttogták hogy pénzt nem szabad tartani, mert hatalmas infláció fenyeget. Az öreg befektette a szarvasmarha árát, vett egy a korban igencsak menőnek számító motort, elsősorban magának. Én persze rögtön szemet vetettem rá. A házunk egyik üres szobájában tartottuk a gépet, és titokban sokszor ott motoroztunk vele, saroktól sarokig. Persze mindig lebuktam, hisz a kipufogógáz szagát nem lehetett kiszellőztetni, bármit csináltunk. De nem tudtam ellenállni a motornak. Aztán középiskoláskorba értem, és az első forgalmi engedélyt, illetve a rendszámot (melyeket ugyancsak őrzök) már az én nevemre állították ki.

Az 1967-ben keltezett dokumentumban „a gépjármű első jogos tulajdonosa” cím alatt „Zsupán József tanuló” szerepel, a „második jogos tulajdonos” rubrika pedig üresen maradt, hiszen a 250 köbcentiméteres kétkerekű máig nem cserélt gazdát – de ne szaladjunk előre ennyire az időben. Mert a ’60-as és ’70-es évek fordulóját a motor és gazdája első közös aranykorszakának is lehet nevezni.

– Nagykanizsára jártam mezőgazdasági technikumba, és milliószor megtettük az utat oda meg vissza együtt – emlékezett Zsupán József. – Ebben az időben tanultam meg, hogy a motor télen bizony hideg, volt, hogy majdnem lefagytam róla, mire célhoz értünk. Illetve számos saját tapasztalat alapján érleltem ki azt a véleményemet is, hogy a motor nem veszélyes – csak tudni kell esni. Milyen az ember fiatalon? Szereti a sebességet, a vagányságot, bevállal olyan dolgokat, amiktől pár évvel később a saját haja is égnek áll. Szóval gyönyörű éveket motoroztam végig, aztán 1972–73-ban újabb korszakhatár következett: megvettük az első Zsigulinkat, és a Pannonia feledésbe merült.

Autós évtizedek jöttek a családban, de ezeket elintézhetjük most egyetlen mondattal. Néhány évvel ezelőtt ugyanis Zsupán József szeme egy nap megakadt a sufniban porosodó motoron. Elővette, letisztogatta, nézegette, régi emlékek tolultak fel benne – és amikor nem sikerült beindítania, ellenállhatatlanul tört rá a vágy, hogy újra motorozzon.

– Szétszedtem, az utolsó csavarig – húzta ki magát a tulajdonos. – Minden egyes apró alkatrészhez cetlit írtam, hogy hol volt a helye. Ha valami nem mozdult, türelmes voltam, nem estem neki, rengeteg csavarlazítót használtam. Voltak darabok, amiket például grafitos faggyúban főztem ki. Akadt bőven elem, amit cserélni kellett, illetve a hengert meg kellett fúrni, de büszkén mondhatom, hogy a járgányon minden eredeti. Rengeteget kajtattam az interneten alkatrészek után, de hiába ért véget a motor gyártása 1976-ban, bármit be lehet hozzá szerezni. Legrosszabb esetben utángyártott változatban, de nekem szerencsére nem kellett ilyen kompromisszumot kötnöm. Közben pedig Komáromban vettem még egy Pannoniát. Csak hogy legyen…

És Zsupán József ma, jóval hatvan felett újra rengeteget motorozik.

– Felülmúlhatatlan az érzés, amikor egyedül vagy a nyeregben, az arcodat fújja a szél, és falod a kilométereket – fogalmazott. – Motoron ülve a sebesség szerelmesének tartom maga, de ezzel együtt soha nem megyek 90-nél többet. Ma már azt mondom: a motorozás nem veszélyes – csak ésszel kell csinálni. És nagyon büszke vagyok, amikor az emberek az utcán nem a Hondákat meg a Yamahákat csodálják, hanem az én Pannoniám köré gyűlnek.