Még Afrikába is elmegy segíteni az idén aranymisés plébános

Az atya nemrég tartotta az aranymiséjét szülőfalujában, Zajkon. Ez egy kis település Dél-Zalában, Letenye közelében, viszont nagy értékei vannak, amelyek Marton Istvánnak útravalóul szolgáltak egész életére.

- Annak idején mindig vasárnap voltak a papszentelések, így az én szentelésem június 23-ra esett – idézte fel Marton István azt a napot. – Emlékszem, nagy lázban égtem már reggel… Öten voltunk kispapok, akiket Szombathelyen szenteltek, hiszen a település már akkor is a Szombathelyi Egyházmegyéhez tartozott. Egy közülünk később meghalt, egy kilépett a rendből, így hárman maradtunk, akik még ma is reverendát viselünk. A szüleim soha nem bánták meg, hogy papnak álltam, épp ellenkezőleg, akkor nagy büszkeség volt egy családnak, ha a fiuk a Jóisten szolgálatát választotta.

Az atya felidézte: abban, hogy a papi hivatás mellett döntött, nagy szerepe volt dr. Horváth Lajos későbbi püspöki irodaigazgatónak, aki akkor káplánként szolgált Letenyén. Zajk akkor is, most is Letenyéhez tartozott, ennélfogva Lajos atya látta el a szolgálatot a kis faluban. Az ő személyisége nagy hatással volt a gyermek Marton Istvánra.

- Abban az időben nem volt könnyű dolga annak, aki Zajkra akart eljutni, hiszen autóval járható út még nem vezetett a faluba, így a papnak is gyalogosan kellett megtennie 7 kilométert a kistolmácsi elágazótól minden alkalommal, hol porban, hol sárban – magyarázta István atya. – A hittan órák, vagy a vasárnapi szentmise után Lajos atya, illetve néha az esperes is nálunk ebédelt, ahogy mondani szokták, „bejáratosak” voltak hozzánk, így aztán egészen közelről nyerhettem bepillantást az egyház világába. Egyébként a családunkban ez régi hagyomány, már a nagypapám is rendszeresen meghívta otthonába az épp a térségben szolgáló papokat.

Az aranymisés plébános azt is elmondta: az 56-os forradalom utáni időszakban bizonyos, a hatalomnak nem tetsző családok gyerekeinek nehéz, pontosabban szinte lehetetlen volt jó iskolában továbbtanulni. Így volt ez Martonéknál is: István atya bátyját például a falu vezetése nem engedte Szombathelyre, a gépipari technikumba.

- A tanácselnöknek, meg a tanácstagoknak kellett szavazni arról, hogy ki, hol tanulhat tovább és a bátyám szándékát leszavazták – mesélte. – Erdészeti szakmunkás lehetett csak belőle. Talán kicsit ebből is kiindulva, amikor rám került a pályaválasztás, Lajos atya egy ebéd közben megjegyezte: van ám más lehetőség is a továbbtanulásra… Azt kérdezte apámtól: itt van 3 fiúgyermek, legalább egyet nem adna belőlük a Jóistennek? Ő meg gondolkodás nélkül azt mondta: válasszon, tisztelendő úr. Ő pedig engem választott. Akkor kerültem el Pannonhalmára a bencés gimnáziumba, ahonnét egyenes út vezetett a szemináriumba.

- A pannonhalmi miliő nagyon megragadott – mesélte a plébános, aki címzetes esperes és tiszteletbeli kanonok is. – A bencés gimnázium közegében szakadtam ki először az otthonomból, talán részben ezért hagyott olyan mély nyomot bennem, hogy a 4 gimnáziumi év elteltével nem volt számomra kérdéses, merre tovább.

Marton Istvánt 1968. június 23-án szentelték fel. Felszentelése után szolgált Muraszemenyén, Egerváron, Szombathelyen, Olaszfán, Nagyrákoson, Csákánydoroszlón, Vásárosmiskén, 2008 novembere óta pedig Tótszerdahelyen „állomásozik”.

- Hogy mit vittem el magammal a szülőfalumból? – kérdezett vissza. – Amikor én még gyerek voltam, egy osztályban tanult az összes évfolyam az általános iskolában. Egy tanító tanított mindenkit, nekem ő volt A PEDAGÓGUS. És nem csak a tananyagra tanított, hanem emberségre, a másik tiszteletére is.

Pályafutásának érdekes színfoltja afrikai, tanzániai szerepvállalása.

- Egy német-magyar civil együttműködés égisze alatt székesegyházat húztunk fel, most pedig a Szent Erzsébetről elnevezett leánykollégiumot építjük – árulta el Marton István. – Az első szint már elkészült, de kicsit megakadtunk, anyagi problémáink vannak, másrészt elhelyezték az ottani püspököt, s egyelőre nem adtak helyette másikat, így nem tudunk senkivel tárgyalni a folytatásról. Utoljára 3 éve voltam kint, s olyankor mindig kétkezi munkát végzek: falazok, vakolok, habarcsot készítek, amit éppen kell. Vagy főzök a csapatnak…

Nem egyszerű ott dolgozni: víz nincs, jobban mondva most már egy 300 méterre lévő pataktól általuk kiépített vezetéken keresztül biztosítják a vizet, előtte vödörszám hordták. Homok bőven van, de sóder sincs, amit apróra zúzott kővel helyettesítenek.

István atya kérdésünkre azt válaszolta: az elmúlt 50 évből erre, az afrikai misszióra is büszke, de a legbüszkébb arra, hogy meg tudott maradni hűségben.

-Sok helyen szolgáltam – mondta. – Egerváron esett meg velem, hogy karácsonykor kipakoltam a bőröndből a könyveimet, mert végre tudtam venni egy könyvszekrényt, aztán másnap megkaptam a dispozíciót, püspök úr áthelyezett Szombathelyre, január elsején már ott kellett miséznem. De az ember nem lázadozott, engedelmes volt, erre tanítottak a szemináriumban. Szolgáltam Vásárosmiskén is, Vas megyében, a sárvári járásban, ahol a lakosság nagy része református volt. Hét falu tartozott hozzám, vasárnaponként 42 kilométert autóztam. Volt két olyan falu, ahol kevés katolikus hívő élt, így egyik szombaton csak az egyik, a másikon pedig csak a másik faluban miséztem. A hívek pedig oda jöttek, ahol éppen voltam, pontosabban én vittem őket. Akkor vettem azt a Ford Transit kisbuszt, ami máig megvan – volt, hogy egyszerre 27-en ültek benne… Hála Istennek, minden faluban, ahol szolgáltam, volt 2-3 olyan család, akihez bármikor, bármiért bekopoghattam, lehetett rájuk számítani mindenben. Ezért sohasem éreztem magam egyedül. Terveim? Becsülettel végezni a lelkipásztori munkát, az evangéliumot minél hitelesebben hirdetni, ezek mindennél fontosabbak egy pap életében.