Lengyelt és magyart is szolgált gróf Somssich Antal

A magyar huszár százados és lengyel ulánus alezredes grófnak nemrég új síremléket állítottak nyughelyén, a Zalakomárhoz tartozó ormándpusztai temetőben, melyet a lengyelországi IPN Harc és Mártíromság Emlékezete Iroda finanszírozott – cserébe a magyar államnak három lengyel katona síremlékét kell helyreállítania.

- A régi síremlékre az önkormányzat az elmúlt években is figyelmet fordított, szükség esetén időközönként megtisztítottuk – mondta a helyszínen, a nemrég katonai tiszteletadással, lengyel vendégek részvételével felavatott új síremlék mellett Csárdi Tamás, Zalakomár polgármestere. – Annál is inkább, mert nemzeti emlékhelyként tartották nyilván, másrészt mert a gróf 1958-ban hunyt el, tehát nem annyira régen, hogy a zalakomáriak, akiknek a szülei, nagyszülei, vagy akár még ők maguk is dolgoztak a birtokán, ne emlékeznének rá.

A síremlék újjáépítése két vonalon indult. Egyrészt Varga Endre László történész tanulmányai (melyekben sürgette a felújítást), másrészt a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténeti kutatásokat folytató három ezredese és a hosszú ideig szintén katonatisztként szolgáló Szakáll Tibor, a helyi iskola igazgatója közti régi kapcsolat talaján.

– Még anno együtt koptattuk az iskolapadot, innét az ismeretség – vette át a szót az igazgató. – Természetesen, nekünk is fontos volt, hogy ha már egyszer a községnek van egy nagy szülötte, akkor nyugodhasson méltó körülmények közt, illetve ápoljuk az emlékét minél szélesebb körben. Ezért is törekedtünk arra az önkormányzattal, hogy próbáljuk a lehető legszélesebb körben ráirányítani a figyelmet gróf Somssich Antal helytállására.

De ki is volt Somssich Antal?

Mint ahogy az Varga Endre László történésznek a lengyel Antoni Nawrocki-val közösen írt tanulmányában olvasható (a további életrajzi adatokat is ebből idézzük), a Somssich család horvát eredetű. Magyarországon, Somogy vármegyében a török kiűzése után jelentek meg a XVIII. században. Az ormándpusztai gróf, Somssich Antal 1880-ban látta meg a napvilágot. Már gyerekkorában is érdekelte a gépészet, s érettségi után a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián tanult tovább, ahol mezőgazdasági mérnöki oklevelet szerzett, sőt, elsajátította a réz- és vasesztergályos, valamint a gépszerelő szakmát is. A technika iránti érdeklődése felnőttként is elkísérte: ormándpusztai birtokán volt jégverme, saját, kis teljesítményű vízi erőműve, fűrésztelepe és malma, a kastélyba és a cselédek lakásaiba is bevezettette az áramot. Antal, folytatva a főrendeknél szokásos hagyományt, a diploma megszerzése után letöltötte egy éves katonai szolgálatát a 9. Nádasdy huszárezredben. Az első világháború kitörésekor mozgósították, ezért újra bevonult és becsülettel végigharcolt 4 évet. Több kitüntetésre is felterjesztették elöljárói, ezek egyike kapcsán így írt róla Egon von Nauppert őrnagy: „Gróf Somssich százados, aki a jelenlegi török hadtestparacsnok különleges bizalmát élvezi, tevékenységével mind a török XV. Hadtestnél, mind a tartománynál (Galícia) nagyszerű érdemeket szerzett.” Ezek elismeréseként az ezüst katonai érdemérmet kapta meg.

1919-től a lengyel hadseregben szolgált, ahonnét csak 1923-ban tért haza. Szolgálatát önként vállalta, pusztán azért, mert szimpatizált a lengyel nemzettel. A 10. ulánus litván hadosztály parancsnokaként 1920-ban részt vett a a Vörös Hadsereg elleni győztes hadjáratban, később pedig alezredesként az ezred parancsnoka lett. A hadseregből 1923-ban vonult nyugalomba, s tért haza végleg Ormándpusztára. 1931-től országgyűlési képviselőként képviselte a kiskomáromi választókerület lakóit, egészen 1936-ig. Főleg agrárkérdésekben bírálta a kormányt. Még egy ciklust azonban nem vállalt.

A hitleri Németország mind nagyobb fenyegetést jelentett Európára és az országra, a magyar arisztokrácia ezt érzékelve sok lengyel internált katona és menekült polgár Horvátországba való evakuálását segítette, akár a kastélyai rendelkezésre bocsátásával is. Nem tett másként gróf Somssich Antal sem, sőt, egyszer szót emelt egyik zalakomári zsidó polgártársa érdekében is, aki 75 százalékos rokkantként tért haza a háborúból és a 2. zsidótörvény alapján megvonták tőle a cukorkaárusítási jogot.

1945 februárjában a szovjet hadsereg katonái megérkeztek a gróf kastélyába. Német katonákat és „burzsujokat” kerestek. A gróf és családja a közeli bunkerekben rejtőzött el, az oroszok kérdésére („Vannak-e itt burzsujok?”) pedig a cselédség nemmel válaszolt. Erre a katonák összetörték a berendezéseket, még a csilláron is hintáztak. Mire a gróf előjöhetett rejtekhelyéből, a kastélyban minden romokban hevert, illetve az ingóságok nagy részét ellopták. Ezt követően a cselédek házaiban élt egy ideig feleségével. Egyszer az oroszok a géppuskák elé terelték az összes cselédet és azt kérdezték tőlük: Milyen ember a gróf? Ők egybehangzóan azt válaszolták: Jó ember. Ennek köszönhette, hogy nem esett bántódása. Az 1945-ös földreform kis darab földet hagyott meg neki, ezen gazdálkodott feleségével, aki 1949-ben elhunyt. A grófot 1950-ben kitelepítették, ahonnét 3 év múlva térhetett csak haza, hála Nagy Imre miniszterelnök intézkedésének. Ezt követően egy cselédlakásban tengette életét 1958-ban bekövetkezett haláláig.

A 86 esztendős Baranyai Jánosné személyesen is ismerte gróf Somssich Antalt. Nem csak édesapja dolgozott nála kocsisként, hanem ő is.

– Tizenkét évesen már kányapásztorkodtam a földjein, az volt a dolgom, hogy a kukoricavetésekről elkergessem a varjakat, a kányákat – idézte fel a néni. – Soha nem feledem, egy alkalommal két táblát őriztem, hujjogattam, kiabáltam, hogy a madarakat elriasszam, hát látom ám, hogy a hídon befordult a grófi hintó. A méltóságos úr szállt ki belőle, én pedig udvariasan köszöntem neki, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Ő visszaköszönt, „Mindeken, kislányom!” Akkoriban ez volt a szokás. A gróf igen kedves, barátságos ember volt, megkérdezte, hogy miért nem vagyok az iskolában? Mire én bátran mondtam, hogy az igazgató úr elengedett. Megveregette a vállamat, s megígérte, holnap eljön hozzánk a méltóságos asszony és hoz nekem ajándékot. Úgy is lett, mézes puszedli, cukor és két pár harisnya volt a csomagban, amit kaptam tőle...

Az idős asszony azt is elmesélte, a gróf a cselédeivel szigorúan, de mindig emberségesen bánt. Ha valamelyikük megbetegedett, elvitte orvoshoz. Karácsonykor ajándékkal kedveskedett az iskolás korú gyerekeknek a kastélyban, s nem tűrte, ha a veje, vagy bárki más akár csak tiszteletlenül, lekezelően beszélt a cselédekkel. De azt sem hagyta szó nélkül, ha a cselédek esetleg a jószágot bántották, verték.

Arra is emlékszik, hogyan halt meg Somssich Antal. Az idős, már 78 éves gróf a fűrésztelepi kisvasút sínpárján gyalogolt át éppen, amikor az egyik arra legelésző ló megugrott, mert megijedt valamitől. Somssich Antal elesett, rá a mellkasával a sínre. Sérülése miatt a nagykanizsai kórházba vitték, ahol meghalt.

Emlékét a zalakomári emlékezet, a felújított sírkő és most már a helyi általános iskola is őrzi, mely felvette a nevét.

– Már régóta szerettük volna egy emblematikus személy nevét viselni – hallottuk Szakáll Tibortól. – Olyasvalakit kerestünk, akinek van helyi kötődése és cselekedetei, élete alapján méltó arra, hogy egy iskola viselje a nevét. Így határoztunk úgy, hogy gróf Somssich Antal előtt fogunk tisztelegni a névválasztással. S mivel az ő személye Lengyelországnak is fontos, nem utolsó sorban megnyílik az út a lengyel-magyar kapcsolatok előtt úgy az önkormányzat, mint az iskola részéről.