Önmagunkhoz érkezhetünk meg a trauma segítségével

„Olyan valóság a halál, amelyet modern társadalmunk egyre jobban szeretne eltüntetni. Így amikor elérkezik a halál, akár a közelünkben élőké, akár a mienk, nem vagyunk felkészültek, a megfelelő ábécénk sincs meg arra, hogy értelmes szavakkal szóljuk a halál misztériumáról, mely továbbra is megmarad.” Ferenc pápa elmélkedett így a halálról nemrég a keresztény reménység fényében, azt hangsúlyozva, hogy ne kergessük el magunktól a halál gondolatát.

Miért fáj a veszteség?

A Szentatyát idézve erről a misztériumról is szólt a Martineum Felnőttképző Akadémián Törőcsik Júlia szociális testvér, lelki gondozó, pszichológus és gyásztanácsadó előadása. A mai világban rettentő nehezen birkózunk meg a gyásszal, a halállal – a jelenlévőknek és akikhez rajtuk keresztül eljutnak a gyógyító mondatok, Törőcsik Júlia jól segített. Mindenszentek és halottak napja közeledtével a halál, a gyász kérdésénél időzött hosszan. Gyászon innen, gyászon túl… című előadásán érzékeny témát vett elő és intenzív együttgondolkodásra hívta a hallgatóit. Arra keresett választ: miért fáj annyira a veszteség, mihez kezdhetünk a fájdalommal és mi jöhet a veszteség után. Nem kizárólag a szeretteink halála után, hanem életünk jelentősebb változásait megszenvedve vagy épp a változás kapujában toporogva.

Ki vagyok én magamnak?

- Nem tudunk beszélni a halálról, nincsenek szokásaink és nincs meg a régi rítusrendszerünk sem, pedig a halál, ahogy a gyász is, természetes része az életünknek. A gyászmunka, a veszteségfeldolgozás lelassít minket – nem jó, ha hamar túl akarunk lenni a gyászon, hiába kívánja ezt a mai társadalom -, és a trauma segítségével megérkezhetünk önmagunkhoz. A traumát feldolgozva pedig merjünk, tudjunk tovább élni, higgyünk a folytatásban – tanácsolta az előadó. Hozzátette: ha élettérképet készítenénk az életünkről, kirajzolódna az utunkból, hogy kivé lettünk és egyértelművé válna: a veszteségeink által (is) váltunk azzá, akik vagyunk. Még akkor is, ha ezekre a veszteségekre nem szívesen gondolunk.

Törőcsik Júlia szerint fontos lenne, hogy elhiggyük: arra lettünk teremtve, hogy boldogok legyünk, belső békével, derűvel éljünk, úgy kevésbé akadnánk el a halállal és a gyászunkkal.

Az egyik legfontosabb momentuma a veszteségfeldolgozásban való továbbhaladásunknak az (lenne), hogy tudjuk a választ: Ki vagyok én magamnak? Az életünk arról szól: tudjuk-e vállalni a felelősséget magunkért, a döntéseinkért. Ehhez meg kell találnunk az életünk alapját, a küldetésünket, azt, hogy miért élünk. Azt mondja: nem a haláltól kell félnünk, hanem attól, hogy sosem kezdünk el élni. Sokszor a bűntudatunk, a szorongásaink kötöznek meg minket, és csak miután meghalt egy szerettünk, a gyász érkezte után „kezdünk el élni”, megbecsülni az értékes pillanatokat.

Megmarad a kapcsolat

És hogy miért fáj a veszteség? „A mostani fájdalom az egykori boldogság része.” – C. S. Lewis 21. századi írót, teológiai művek szerzőjét idézte az előadó.

Vigaszként értékelve a mondatot: azért fáj, mert szeretünk, szeretet volt és van, ez nem múlik el.

És ha már elmúlás: a veszteség, a gyász múlik is és nem is – az előadó szerint olyan, mint egy sokfiókos sublót, amiben mindig találunk valamit, ha kihúzzuk a fiókokat.

A gyászmunkában fontos a közösséghez való kapcsolódás, fontosak a rítusok (teremtsünk magunknak például emlékezőidőt). Most bántó gesztusnak tűnhet, régen kötelező volt: kezdeményezni az elbúcsúzást a haldoklótól. Nem kell, hogy eszményítsük a halottat. A halotti tor legyen egészséges beszélgetés az elhunytról!

Ha feldolgoztuk a gyászunkat, nem szűnik meg a „kapcsolat” azzal, akit elgyászoltunk, csak átalakul a vele/róla való gondolkodás, ahogy változunk mi is. Egyszer csak „elfárad, csillapodik bennünk a fájdalom”, nem tart örökké – ebben érdemes bízni, ez lehet a kapaszkodó. (Éppen ezért lehet bátorságunk a gyászhoz, „beleállhatunk” a fájdalomba.) A sebek begyógyulnak, de a sebhelyek megmaradnak – gazdagodhatunk általuk és másokat is gazdagíthatunk.

Amíg élünk, változunk

Az életünkben történt minden változás belső munkát kíván és senki sem járhatja végig helyettünk „a könnyek útját” – ezt is kiemelte Törőcsik Júlia. A gyászolással járó belső munkáról azt mondta: tényleg fájdalmas, hisz megszakad a folyamatosság, ezzel megrendül a bizalom, a jövőbeli biztonságunk veszélybe kerül. Egyben újrarendeződik a Ki vagyok én? kérdése.

A gyászt feldolgozva új módon tudjuk látni az életfeladatunkat, a küldetésünket. A halál élni tanít. Megint csak: a veszteségek által leszünk azzá, akik vagyunk. Kulcsszó a változás: rémisztő dolognak tűnik, pedig amíg élünk, változunk.