„Szép Zala lett a mi Erdélyünk”- Alföldi rónaság helyett a dimbes-dombos megyét választották

Riportunk főszereplői, Magyar Emil és neje, Magyarné Pápai Sarolta Erdélyből indultak, s végül Valkonyán telepedtek meg. Sarolta azt mondta, azért, mert minden megvan itt, ami Erdélyben is.

– 2013-ban költöztünk ide Szegedről, de eredendően erdélyiek vagyunk – bocsátotta előre Magyarné Pápai Sarolta. – Szegeden 20 évig éltünk, s úgy döntöttünk, hogy a hátunk mögött hagyjuk az alföldi kies pusztaságot és keresünk magunknak egy olyan helyet, amely hasonlít a mi szeretett Erdélyünkre. Ezt a helyet itt, Zalában, Valkonyán találtuk meg. Van erdő, vannak dombok, melyek a hepehupás Szilágyságra emlékeztetnek, ahonnét én származom.

– Az az előzmény, hogy előtte 4 éven át Macedóniában dolgoztunk, ahol ugye, minden hegyes és amikor hazajöttünk Szegedre, szédültünk a lapálytól – vetette közbe tréfásan, nevetve Magyar Emil. – Azóta a nyári szüneteket itt töltjük, Valkonyán, egyébként év közben (most éppen) Bulgáriában vagyunk.

Magyarné Pápai Saroltától megtudtuk: a soklakiság oka az ő foglalkozása, ugyanis lektorként dolgozik, azaz a magyar nyelvre tanít külföldieket.

– Négy éves ciklusokra kapok kiküldetést, ezért dolgozhattam korábban Macedóniában és Olaszországban is, most pedig Bulgáriában, a Shumen-i Egyetemen tevékenykedem, a Fekete-tengerhez közel – folytatta Magyarné Pápai Sarolta. – Negyvenhatan vagyunk lektorok és vendégoktatók szerte a világban, a Külügyminisztériumhoz tartozunk. Olyanoknak tanítjuk a magyar nyelvet és a kultúrát, akiknek esetleg van valamilyen magyar kötődésük, vagy csak kuriózumként tanulják a magyart, ne adj' isten fordítónak készülnek. Az egyetem valamennyi karán oktatok, de tanítok kéttannyelvű gimnáziumokban és a Sumeni Kossuth-emlékházban is vannak csoportjaim. Ez az én hivatásom, amit imádok, mert folyamatosan változó körülmények között, más és más kulturális közegben kell végeznem a munkám, amit élvezek. Amennyire lehet, megtanulom az adott ország nyelvét, de az elején angolul kommunikálunk a tanítványaimmal. Több nyelven beszélek, de a szláv nyelvek (a macedón és a bolgár) elsajátítása nehezebbnek tűnik, mert sohasem tanultam oroszul, s a cirill betűk megismerése hiányzott a gyermekkoromból...

Megütötte a fülemet a Kossuth-emlékház kifejezés.

– 1849-ben, amikor Kossuthék emigráltak, az Oszmán Birodalom felé indultak és Kossuth Lajos a körülbelül 400 fős küldöttségével 4 hónapon át időzött itt, Sumenben is – válaszolta kérdésünkre Magyarné Pápai Sarolta. – A leggazdagabb kereskedő és családja vendégül látta őket, s az ő otthona megmaradt múzeumnak, ez lett a Kossuth-emlékház, amit a Magyar Nemzeti Múzeum néhány éve fel is újított. Útban a tengerpart felé sok magyar felkeresi, és a bolgárok is igen nagy becsben tartják. Akárcsak a magyarokat, szeretik a nemzetünket, tárt karokkal várnak minket, nem feledték el, hogy Kossuth és csapata sokat adott nekik. Ők vitték oda azt a fajta nyugati kultúrát, amit a bolgárok addig nem ismertek. Gondolok itt például a férfi és női viseletre (addig egyszerű, „buggyos” ruhákat hordtak) és megtanították őket többek közt a kalácssütésre, illetve a kolbászkészítésre. Az első komolyzenei zenekar szintén magyar kezdeményezésre alakult meg és a színjátszáshoz is mi adtunk mintát. Ja, még valami: természetesen(?), az első serfőzdét is magyar ember alapította...

Hozzátette: egyébként a magyar-bolgár kapcsolatok mostanság fellendülőben vannak és ő maga is minden szolgálati helyén arra törekszik, hogy olyan együttműködések alakuljanak ki a két nép között, amelyek a koordinátor személye nélkül is működnek, hogy ne szűnjenek meg akkor, ha őt ismét áthelyezik.

Magyar Emil pedig eredendően villanyszerelő, s ma már ugyan nyugdíjas, de ezt megelőzően számos szakmát megismerhetett, volt ékszerész, régésztechnikus és dolgozott egy kis dugattyúgyártó üzemben is. Talán a sokféle tapasztalatnak köszönhető, hogy igazi ezermester, amit számos alkotás bizonyít a házban, sőt, már a szlovéniai Lendván is.

– Azzal együtt, hogy mindenben támogatom a feleségem, nyugdíjasként rengeteg a szabadidőm, így mindig fabrikálok valamit – árulta el Emil. – Márciusban nekiálltam a lendvai Vinarium makettje elkészítésének, a másfél méteres alkotás nagyon aprólékos munkát igényelt, június elejére végeztem vele. Miután elkészült, a születésnapomon átadtam a lendvai turisztikai egyesület elnökének, Somi Jánosnak. Erre nagyon büszke vagyok.

A házaspár erdélyi mintára, ízlésesen kialakított, a szülőföldről származó motívumokkal ékes otthonába lépve pedig tátva maradt a szánk: kiderült, hogy a konyhabútort is az ügyes férj készítette, ám olyan minőségben, hogy az bármelyik bútoripari vállalkozás dicséretére válna. Aztán a falat díszítő „Kétpetéjű amőba” című alkotását mutatta meg, aminek elkészítéséhez tengeri homokot, szivacsot, kagylókat, gémkapcsokat, 500 méternyi cérnát és több százezer üveggyöngyöt használt fel. De mindezen túl még számos, a házigazda kézügyességét bizonyító csodadolgot rejt a ház, az újság kevés lenne valamennyit felsorolni…

Kint a kert ugyancsak egyedi. Ahol eddig járt a házaspár, mindenhonnét hozott egy fát, amit elültetett. Galagonya, kökény, bükk, dió, som, vadcseresznye, gyertyán és tölgy csemeték (ez utóbbiak Macedóniából és Albániából érkeztek Valkonyára) díszlenek a területen, amelyen egy, Erdélyt idéző szénaboglya is áll.

– Nem túlzás, este az ablak alatt bőgnek a szarvasok, hihetetlen, milyen közelségben van itt a természet – búcsúzott Magyar Emil. – Aki egyszer belekóstol ebbe a miliőbe, nem tud szabadulni...