Madárlátta történet – Banka, Zolika, Sanyika, avagy a tollas kolónia mindennapjai

Az erdő kertésze, Sanyika még elcsórhatná Banka desszertjét, ha nem lenne kalitkában. S ha gyengéje lenne a héjas gyümölcs, mondjuk, egy mátyásmadarat nehéz lenne ezzel lekenyerezni.

Bár amúgy is reklamál mindig, mindenért. Nem véletlenül mumusa a vadászoknak: akkorát rikoltanak a zöldben szabadon élő társai, hogy minden vad idő előtt kereket old …

Banka, Sanyika, Zolika és többiek nem a fák közt, természetes élőhelyükön élnek, hanem egy hatalmas családi házban Kanizsán. Élvezik a teljes komfortot, személyre szabott kényelmet, amit gazdájuk, Benedek Tamás biztosít nekik. A férfi nem csak tenyerén hordozza kedvenceit. Többüket a pusztulástól, az éhen halástól mentette meg. Tamás hobbiból madarakat gondoz. S, ami a fontosabb: sérült tollasokat ápol…

Ha a meggyvágó, a mátyásmadár és a dolmányos varjú – s ahogy még közel félszáz madár – nem Tamáshoz kerül, ma már hírük-hamvuk sem lenne.

- Galambok is vannak ám – invitál a pincébe a férfi. – Most huszonnégyen vannak, persze, lehetnének többen is, ha nem lennék körültekintő – nevetett. – Lajos szerelembe esett a törött szárnyú Rózsikával, ahogy egykor Panna és Pisti. Igen, mindegyiküknek van neve és persze, hogy meg tudom őket különböztetni.

Szabad kijárásuk van a pincéből, persze, mindig visszatérnek, mert itt enni kapnak. Meg tudják, hogy szeretem őket. Csak anno Peti szökött meg. Nem én vásároltam mind, hanem csak úgy idehozták nagyobb részét. Többet sérülten, hogy gyógyítsam meg őket. Mindig megteszem, amit tudok: gyakran keresnek meg telefonon, hogy segítsek, mert sérült madarat találtak.

Négy-öt év kellett ahhoz, hogy a galambállomány ekkorára duzzadjon a kanizsai házban. Mindegyikük gondos ellátást kap. Ahogy Tamás mondta: inkább neki ne jusson koszt, de istápoltjai nem éhezhetnek. Nem is úgy néznek ki. A duzzadó begy sokat elárul…

- Pedig nem vagyok jómagam sem könnyű helyzetben – fűzte hozzá a középkorú férfi. – Kertészeti főiskolát végeztem, tanítottam is, ma viszont már alkalmi, segédmunkákból élek. Betevőre az állatoknak mindig jut. Nekem ez jelenti a boldogságot – nézett végig büszkén a galambkolónián, ahogy nem sokkal később, immár a tágas udvaron a morc vetési-és dolmányosvarjakon.

- A varjakkal kezdődött minden. Amikor még élt az édesanyám, sokszor sétáltunk a sétakertben. Azokban az időkben gyakran hullottak le kisvarjak a fákról, mi pedig összeszedtük mind, majd hazavittük. Aztán később minden évben megtettem ezt. Macskatáppal etettem őket. Volt olyan, hogy majdnem húszan voltak. S hogy mit szólnak a hangos madarakhoz a szomszédok? – mosolygott a férfi.

– Szerencsére, megértőek és toleránsak. Mert amikor népes volt az állomány, volt ricsaj. Nem azért vannak ma már ilyen kevesen, mindössze hárman, mert bajuk esett. Szabadon engedtem őket. Mindig ezt teszem, ha a madár már meggyógyult vagy életképes. Visszaviszem oda, ahová tartozik. Amik maradtak, nekik a lábuk, vagy a szárnyuk sérült. Ha kint lennének a nagyvilágban, már rég nem élnének – nézett a férfi Zolikára, a szentélyében hintázó dolmányosvarjúra, Mancikára és Hosszúcsőrre.

A madarak nem bizalmaskodtak gazdájukon kívül senkivel. Szúrós szemekkel vizslatták az idegeneket.

S ha már a sztoriknál tartunk, volt arra is példa, hogy kocsival vitte, utaztatta Tamás a nagy varjúcsaládot. Ült a pici autójában, mellette a koromfekete, harsány tollasbanda is. Fenékpusztára vitte őket, a gyűrűző állomásra. Tiszta, gyönyörű idő volt, sokan élvezték ezt a közúton két keréken is. Az a biciklis is, aki mellett elszáguldott a varjús karaván. Persze, nem hétköznapi módon…

- Majdnem leesett a biciklis a járműről – nevetett Tamás. – Ugyanis, amint elhaladtunk mellette, a varjak rikácsolásba kezdtek. Láttam a férfi tekintetén, nem tudja hova tenni a hangot és a látványt.

Aztán Tamás egy percre elkomorult. A varjak védett állatok, mégis sokan bántják őket. Lelövik, kárt tesznek bennük. Attól is tart a madárbarát férfi, mi lesz, majd ha a kanizsai sétakert hasznosításának nekilátnak a városban… Hány varjú fogja kárát látni a munkának…

- Mindennél jobban szeretem a madarakat – nyomatékosította. – Mégis számomra a legnagyobb öröm, ha elengedhetem a természetbe. Így sem marad üres a ház. Bankát, a meggyvágót a Csótón találták. Pici volt még, az úton sétálgatott, elüthette volna egy kocsi is. Szerencsére elhozták hozzám. Még nem volt dolgom ilyen madárral. Persze, utánajártam a teendőknek és ismerkedtem a fajtával. Bár az én Bankám leginkább az almamagot szereti, nem a meggyet. Már kézből is eszik.

A két éves Sanyika, a kéktollú szépség (ami hölgy…) viszont nem bizalmaskodik. Méricskéli a látogatókat. Hiába, egy szajkó rákiált az emberre, pláne, a vadászokra. Nem haverkodik csak úgy senkivel. Ráadásul félős is, Tamás nem sokat tud Sanyika előéletéről. Csak annyit, hogy Monoron lakott egykor. Tavasszal meg, ha minden úgy alakul, visszamegy a természetbe. Addig meg élvezi az albérletet, ahol újságot is cincálhat. Sanyika kedvence a Pusztadoktor magazin, mindig azt csipkedi. Ám Banka is odarejti a dugi kaját…

- Sajnos, egyikük esetében sem tudom megakadályozni, hogy valamikor ne haljon ki a faj – mondta szomorúan Tamás. – Én csak kicsit tudok rajtuk segíteni. Amíg szükségük van oltalomra, ellátásra, megadom nekik. Nem is mehetek el pár napra sem, vagy csak nehezen, otthonról. Nem maradhatnak törődés nélkül.

A papagájok sem, merthogy azokból is jócskán van Tamásnál. Bankán, Sanyikán kívül több, mint tíz madár lakik a házban. A galériás szoba jó kvártély…

- Mindegyiküknek megvan a története. Egyik papagáj, Tyutyuka, a számítógép egerének a kábeljét is szétrágja. Neki korábban elég hányatott élete volt. Hozzánk hozták a Honvéd utcából, hogy jobb sora legyen. Akkor már vastagon állt lakhelyén az ürülék, koszos is volt szegény, cigarettafüsttől büdös. Szerencsére, tudtuk vele feledtetni a fájdalmakat. Ma már élénk és felszabadult.

Ahogy Janika és Kontyoska is, a kanáripár. Vagy Niki, a fenyőpinty…Persze, még folytathatnánk a sort, de hát etetni kell. Banka a konyhában kapott mogyorót, ám a társait sem hagyja nasi nélkül a gazda. Friss salátalevél kerül csipeszre tűzve a kalitkákra. Bár a társaság nem igazán kedveli, hogy illetéktelenek mentek a szobába a sajtó személyében, meg nyilatkozni sem akartak. Csendben, tüntetően eltűnt szinte mind a parányi faodúban. Persze, Tamás azért előtudta csalogatni őket…

- Egerészölyvem is volt – mondta büszkén a férfi. – Két éve telefonáltak karácsonykor a vasútról, hogy a töltésen fekszik a madár. Felvettem, egy ruhával betakartam, még csak nem is csípett, magatehetetlen volt. Ő volt Géza. El volt törve a lába. Sínbe tettem, három hónapig itt lakott. Bölcsőben pihent.

Csirkemellel, tojáshéjjal tápláltam. Nem gondoltam volna, hogy helyrejön. Aztán egyszer, amikor munkából hazaértem, fogad a hír: Géza fent van a könyvespolcon. Nem sokkal később meg már jól belém mart a körmével. Idővel a fenékpusztai madármentők, akikkel nagyon jó a kapcsolatom és sokat segítenek, érte jöttek. Elvitték, majd szabadon engedték.

S hogy milyen madara nem volt még Tamásnak? Kellett gondolkodnia, mire válaszolni tudott a fogós kérdésre: mert volt uráli bagoly, gólya is, meg fácán. Meg még több tucat, számos madár…Kimerítené a madárhatározót a felsorolás. Mindennek tetejében a hálószobában két hüllő is korzózik…

- Ödön és Bödön ékszerteknősök. Velük sincs sok gond. Egész nap sétálnak, nyugodt jószágok. Elhozták nekem, hogy fogadjam be őket. Hát mondhattam volna nemet, amikor minden állatot annyira szeretek?