A piavei csata története 1.rész

A német hadvezetés a Szovjet-Oroszországgal kötött bé­ke után offenzívába kezdett a nyugati fronton, amely azonban elakadt. Ezért a germánok egy tehermentesítő támadás megindítását követelték az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetésétől. Az uralkodó, IV. Károly vonakodva ugyan, de tudatában a Monarchia németek felé kiszolgáltatott helyzetének, egy hadműveleti terv kidolgozására adott utasítást. Eközben az olasz fronton szervezeti változtatásokat is eszközöltek a hadseregben: a 2. Isonzó hadsereget beolvasztották az 1. Isonzó hadseregbe, a Jenő főherceg vezette délnyugati arcvonal-parancsnokságot pedig megszüntették. A korábbi Krauss-csoportból létrehozták a 11. hadsereget, amelyet gróf Scheuchenstuel vezér­ezredes parancsnoksága alá helyeztek. Az „Edelweiss” („Havasi gyopár”) hadtest megszüntetésével, annak alakulataiból felállították a 10. hadsereget, amelyet Krobatin tábornagy vezetésére bíztak, majd a Conrad vezette tiroli hadsereg-parancsnokság alá rendelték. Az Adria mellett, az olasz arcvonal déli szárnyán, az Isonzó hadseregből (báró Wurm vezérezredes) és a 14. német hadsereg helyébe lépő, újonnan felállított osztrák–magyar 6. hadseregből (József főherceg, vezérezredesi rangban) alakították ki a Boroevic-hadseregcsoportot.

Nagy viták után a végleges hadműveleti terv 1918. május 5. napján készült el. Már ekkor látszott az egyik kockázatos pontja: a támadóerőket 150 kilométeres arcvonalszakaszra húzta szét, a támadásnak azonban így nem lett éke, amely súlypontot képezhetett volna az olasz arcvonalba való betöréshez és továbbhaladáshoz. Az osztrák elhárítás jelentése szerint a Tonale-­hágót övező völgyekben az olasz hadseregnek hatalmas számú állatcsordái legeltek. Ezért a tervek szerint az offenzívát egy kisegítő támadás vezette volna be, amelyet a főcsapás előtt két nappal terveztek megindítani, hogy ezt a hatalmas élelmiszer-tartalékot, a rengeteg állatot birtokba vegyék. Ezt a műveletet a tiroli hadseregcsoport nyugati szárnyán lévő, nyolc hadosztályból álló 10. hadseregnek egy jól képzett hadosztálya hajtotta volna végre, Metzger altábornagy irányítása alatt. A tervek szerint ezután indul a főcsapás az Asiago-fennsíkról az Astico és Brente folyók között, amelyet a 11. hadsereg vezet, 21 gyalogos- és 3 lovashadosztállyal. Majd aztán, egy óra elteltével veszi kezdetét a 15 gyaloghadosztályból és 4 lovashadosztályból álló Boroevic-hadseregcsoport Isonzó-hadseregének a Piave folyón át vezető csapása (a folyón való átkeléshez 72 utászszázadot vontak össze), valamint a 6. hadsereg Mon­tello-hegy elleni kisegítő támadása. Mindeközben Csicserics gyalogsági tábornok harccsoportjának a Piave alsó folyásánál, a „lagúnák vidékén” kellett volna az arcvonal déli szárnyát biztosítania.

A támadás előtti napokban rengeteg probléma mutatkozott. Az utánpótlás a Monarchia hadseregében ekkorra már katasztrofális volt, mind a hadianyag, de főként az élelmezés tekintetében. A harcoló alakulatoknak egy napra negyed kiló kenyér és 15 deka hús volt kiírva fejadagként, de még ezt a kevéske mennyiséget sem volt képes a hadtáp garantálni. A bakák általában éhesek, lerongyolódott ruházatúak, a háborútól fáradt, fásult lelkiállapotúak voltak. Lőszer néhány darab jutott egy-egy katonára, a tüzérség pedig – vontatólovak hiányában – mozgásképtelen volt, a tüzérek kézi erővel húzták-vonták a nehéz lövegeket. Ugyanakkor a tüzérütegeknek korlátozták a lőszerfelhasználását is: az egész arcvonal összesen kilencmillió darab lövedék kilövésére kapott engedélyt, de még ez a szükségesnél kevesebb számú muníció sem állt rendelkezésére a monarchista tüzérségnek.

A magyarországi alakulatok egy részét a Boroevic-hadseregcsoportnál vetették be. A csapást mérő IV. hadtest legénységének többsége magyar volt (64. és 70. honvédhadosztályok). A két szomszédos hadtest, a XV. és VII. állománya is főként magyarokból, illetve szlovákokból, lengyelekből és ruténekből állt. A Csicserics-féle XXIII. hadtest is vegyes nemzetiségű volt, számos magyar bakával. Általánossá vált ekkorra az olasz arcvonalon, hogy az első vonalakba nem osztrák vagy német, hanem egyéb nemzetiségű, sokszor magyar katonákat vezényeltek. A Montel­lo ellen tervezett támadásra is bosnyákokat és magyarokat vezényeltek az alsó-ausztriai németek mellé: kaposvári, székesfehérvári, budapesti, békéscsabai, debreceni és szegedi ezredeket. A parancsnoki állományba már jóval kevesebb magyar tartozott: József főherceg, Szivó, Soós, Berzeviczy, Jánky és Szende vezér­őrnagy hadosztályparancsnokok és a XXIV. hadtest vezérkari főnöke, Rőder Vilmos vezérkari alezredes. A tiroli arcvonalon is hasonló volt a helyzet. A 11. hadsereg főirányban támadó XIII. hadtestét – Csanády gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt – a 38. honvéd (magyar–román legénységi állományú összetétellel, parancsnoka Molnár altábornagy), a 42. honvéd (horvát katonákkal), a 74. honvéd (magyar többséggel, parancsnoka Perneczky altábornagy), a 16. közös (császári és királyi /k. u. k/, magyar–román legénységgel) és az 5. közös (vegyes legénységű) hadosztályok adták. A Grappa-hegység ellen felsorakozó, szintén magyar többségű XXVI. hadtest vezérkari főnöke pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt.

Az antant hadereje egy­értelműen magasabb kiképzési és sokkal jobb ellátási eredményekkel „büszkélkedhetett”. Bőségesen rendelkeztek lőszer- és élelmiszer-ellátmánnyal, s a hadtáp működése is zavartalan volt. Különösen vonatkozott ez a brit és francia hadosztályokra, amelyek éppen a Monarchia 11. hadserege csapásirányának vonalában foglalták el állásaikat. Az olasz erőknek a Garda-tó mellékén az 1. és 7. hadserege volt védelemben 18 hadosztállyal, míg a Garda-tó és a Piave folyó közötti szakaszon a 4. és 6. hadseregei álltak 20 had­osztállyal. Köztük helyezkedett el egy brit és egy francia hadtest, míg a Piave mellékén a taljánok 3. és 8. hadserege várakozott 16 hadosztállyal, köztük védett egy csehszlovák legénységi állományú is. Az antant arcvonala mögött két további hadtest adta a tartalékot.

(Folytatjuk)