2025.05.04. 17:30
Szitává lőtt legendák – a betyárok romantikátlan világa
Bekő Tamás, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának munkatársa évek óta kutatja a 19. századi betyárok világát. Legfrissebb kutatásai nyomán az egykori legendás "szegénylegények" története új, józanabb megvilágításba kerül – távol a romantikus betyár mítoszoktól, közelebb a levéltári tényekhez.
Bekő Tamás rendületlenül kutatja a betyárok életét
Fotó: Mészáros Annarózsa
Tudták, hogy a fotográfia felfedezése több szálon is elindult, s szinte napra pontosan prezentálta mindkét felfedező a találmányát? Ha nem is ilyen nagy léptékű és történelmi kérdésben, de szűk pátriánkban, Zalában is szinte egyszerre jelent meg két írás - Vak Illés és Kőkes Pista betyárok életéről, tetteikről, halálukról és sírhantjukról. A két történet viszont markánsan más képet mutat: Bekő Tamás mélyreható, alapos levéltári kutatásai és dokumentumai állnak egyik oldalt, míg a saját írásom a népi romantikán, elbeszéléseken alapszik. Most ezen cikkben fűzzük össze miért is fontos mindkettő és miért is van az, hogy a pőre igazság nem tud teret nyerni a túlszínezett történeteken. Első körben azt gondoltam, hogy ‘Vége a betyár romantikának’ címet fogom adni ezen írásnak, de Tamás leintett: erre semmi szükség hiszen ennek sosem lesz vége!
Forrás: Gyöngyösi Betyárcsárda
A betyárok romantikátlan világa
– A betyárvilág klasszikus korszaka a 19. századra tehető – kezdi Bekő Tamás, s bár már korábban is léteztek útonállók, az általunk jól ismert nevek – Sobri, Patkó, Savanyó Józsi – ebben az időszakban váltak ismertté. De amit ma róluk tudunk, azt a népi fantázia jelentősen kiszínezte.
A valóság azonban sokkal sötétebb: ezek az emberek többnyire köztörvényes bűnözők voltak. – Fosztogattak, kínoztak, gyilkoltak gyakran kegyelem nélkül – hangsúlyozza a kutató.
Forrás: MNL ZVL
A romantikus kép, amely a nép hősének mutatja be a betyárt, jórészt a pásztortársadalom világából nőtt ki. E történetek „bálványai” egyfajta ellenállás szimbólumává váltak azok számára, akik a vagyonos pap, a zsidó kereskedő, vagy a földbirtokos ellen érzett ellenszenvüket így fogalmazták meg. De ez nem jelent Robin Hood-i szerepet. Eddig egyetlen esetben találkoztam olyan korabeli forrással, amelyben a betyár azt vallotta, hogy amit rabolt elosztogatta a szegények közt – teszi hozzá Bekő Tamás.
A kortárs adatok Illést mint rablófőnököt a Vas megyei Uraiújfaluban említik először, ahol 1862. március 17-én nyolcadmagával megkínzott és pár ezer forintjától megszabadított egy vagyonos zsidó kereskedő házaspárt. „A zsivány senkitől sem kér fegyverengedélyt, büntetlenül rabolja, kínozza a békés polgárt, kinek megtagadtatik a személyes önvédelem” – sommázta naplójában Bezerédj Antal szentivánfai földbirtokos a korabeli köz- és vagyonbiztonsági állapotokat. (részlet Bekő Tamás Vak Illés legendája című tanulmányából)
Fotó: Mészáros Annarózsa
Köztörvényes bűnözők
Az elrabolt pénzt, igaz, néha szórták mulatozás közben: kapott a csaplárosné, kaptak belőle a vendégek is ihattak a kocsmában, de a következő alkalommal ki is rabolták őket. Ez a kettősség jellemezte a betyáréletet, amit a kutató inkább kényszerpályának tart: – Sokakat a sors vitt erre az útra: például egy elcsent jószág miatt kellett menekülniük, és már nem volt visszaút. Míg mások a külhoni bakaélet elől bujdostak el, vagy éppen megugrott dezertőrök, azaz katonaszökevények voltak.
A betyárok szervezetten működtek – orgazdák, rejtegetők, sőt nők is támogatták őket. Válaszul az állam besúgóhálózatot épített ki, s ha kevésnek bizonyultak a vármegye fegyveresei, a pandúrok, akkor reguláris katonai századokat vetettek be ellenük. – A spionok gyakran az életükkel játszottak, cserébe jelentős összeget kaptak – húzza alá a kutató.
A betyárság kifejezés maga is félrevezető. – A 19. századi periratokban egyetlen egy alkalommal sem találkoztam a 'betyár' szóval – mondja Bekő Tamás. – Rablónak, útonállónak, csavargónak, gonosztevőnek nevezték őket. A 'betyár' valójában oszmán-török eredetű szó (foglalkozás nélküli legényembert jelent) és nálunk inkább irodalmi, később kialakult romantikus képzeteket tükröz.
Fotó: Mészáros Annarózsa
Tinta, puskapor, bujafekély
A betyárvilág romantizált emlékezetének fennmaradásában kulcsszerepet játszottak a néprajzkutatók: bár a nép ajkáról lejegyzett történeteik nem a historikus pontosságot tükrözik, gyűjtéseik révén megőrződtek azok az elbeszélések, viseletek, életformák, balladák és dalok, amelyek ma is élővé és érzékletessé teszik a 19. századi szegénylegények világát – még akkor is, ha a valóság jóval árnyaltabb és sötétebb képet fest róluk. Az írók – Jókai Mórtól Eötvös Károlyig – sokat tettek a mitológia megerősítéséért. Ugyanígy a népmesék is hozzátettek egy-egy látványos elemet: például a halálukról szóló történeteket is kiszínezték. – Ott van Illés Imre esete: semmiféle égési sérülés nem volt rajta, de mégis elterjedt, hogy lángoló ruhában és hajjal rohant ki a pincéből – mert így drámaibb.
„Méltóságodnak addig is míg a körülményes jelentésemet megteszem, sietek röviden alázatosan jelenteni, hogy tegnap délelőtt feladás nyomán éppen Keszthelyen lévő 11 fogláromat a csendbiztos vezénylete alatt Rezi hegybe kirendelvén, magam pedig esküdtemmel Rezi helységbe siettem. A fogláraim éji 9–10 óra közt a vezető által Lamperter János kisbíró pincéjéhez elvezettettek, azt az oldalfalak és a pince háta mögött elállták, amit is a pincébe lévő és négy megyét rettegésbe tartó Illés Imre rablófőnök észre vévén, a puskázást megkezdte és mivel a nevezett rabló egészen ismeretlen öltözékéről és képéből, mint gyanítani lehet somogyi származású pajtásával kijelenték, hogy halálig magukat meg nem adják, fogláraim élete kímélése tekintetéből [és] határozatom folytán Ribiánszky János segédesküdtem a pincét felgyújtotta és mire én a helyszínre érvén a két rabló egymás után a pincéből lövöldözve kijövén, fogláraim őket egyenként szerencsésen agyonlődözték és csak ekképpen sikerült a négy megyét tőle megszabadítanunk. Ma már orvosilag megvizsgáltatván, holnap hallgattatom ki a társaságukban talált Rezi lakosokat. Fegyverzetüket, ruházatukat, náluk talált 200 egynéhány forintokat magammal viszem. Egyik puska lefosé [Casimir Lefaucheux francia fegyverkészítő találmánya - a szerk. megjegyz.], ha a Szegvárról elvittek leírására jól emlékszem ezen fegyver oda tartozik, a másik puska rosen damask [rózsadamaszt] igen szép fegyver. Fogláraim közül sebet egy sem kapott, esküdtem azonban hirtelenkedése közben a lővonalba lépvén tenyerén karcolást, a puska agyába pedig egy szem szatyma lukat kapott.”
Mint fentebb olvasható, sehol egy égve rohanó ember. Halottvizsgálati jegyzőkönyvük minden apróságra kitér. A lőtt sebek helyzetére és számára, fogazatra, Vak Illés szemén húzódó hályogra, ami miatt ragadvány nevét is kapta. Illetve társát, kinek nevét homály fedi szintén alaposan górcső alá vette dr. Preisach Lipót keszthelyi városi orvos. A sebeken túl azt is leírta, hogy “Szeméremvesszején meggyógyult bujafekélynek két kékes foltja látható, hihetőleg gálickőveli gyógyítás folytán.”
Fotó: Mészáros Annarózsa
Folyamatosan a halál árnyékában
A 19. század bűnözési hullámait – a napóleoni háborúktól az 1880-as évek végéig – jelentősen meghatározta a betyárság. A 'szegénylegények' – mert így nevezték magukat – folyamatos mozgásban éltek. Nem volt állandó lakásuk és gyakorta álnéven raboltak. A legtöbb bandatag rövid ideig „működött”, többnyire elkapták és felakasztották őket vagy a pandúrokkal való összetűzés során haltak meg. Statárium esetén, ha egyetlen bűntett is a nevükhöz fűződött, ugyanúgy halál várt rájuk, mint ha tíz lett volna. A betyárvilág végül a századfordulóra eltűnt, a modern bűnözés és a karhatalmi infrastruktúra színre lépésével.
Fotó: Mészáros Annarózsa
A szegvári kaland után Illés és martalócai visszavonultak a Keszthelyi-hegység sűrűjébe és Rezi környéki barlangokban húzták meg magukat. Legalábbis egyetlen korabeli sajtóhír és levéltári forrás sem utal arra, hogy az ősz folyamán további bűntényeket követtek volna el. Ezzel szemben az érintett vármegyék törvényhatóságai minden követ megmozgattak, hogy a zsiványokat élve vagy halva kézre kerítsék. Egy 1862. november 27-én Veszprémben nyomtatott falragasz Illés elfogói vagy sikeres feljelentői részére 1000 forint, míg társai kézrekerítőinek 500 forint vérdíjat hagyott jóvá Magyarország királyi helytartója. A Dunántúl-szerte kidobolt rendelettel azzal ösztönözték a lakosságot az árulásra, hogy a pénzjutalmak rögtön kifizetésre kerülnek, míg „a följelentő neve minden esetben a legmélyebb titokban fog tartatni.” Alig egy hét múlva besúgás nyomán Vak Illés pandúrok kelepcéjébe került a rezi szőlőhegyen - áll Bekő Tamás tanulmányában.
– A betyár romantikának tehát soha nem lesz vége, és nem is kell, hogy vége legyen, mert egész egyszerűen szeretjük a betyártörténeteket. Nekünk helyi kutatóknak az a feladatunk, hogy a Zala vármegyei érdekességeket, idevonatkozó történeti értékű és közérdeklődésre számot tartó iratokat publikáljuk, elérhetővé tegyük a köz javára. Annak ellenére, hogy tanulmányaimban a korabeli forrásokra – tanúvallomásokra, szolgabírói jelentésekre és levelezésre – támaszkodom én is szívesen olvasok irodalmi betyárhistóriákat – teszi hozzá Bekő Tamás.
A levéltár csendes termeiben ma is poros akták rejtik a 19. századi magyar vidék sötét, romantizált múltját – melyet levéltárosok, mint Bekő Tamás, türelmesen hántanak le a legendák rárakódott rétegeiről.
Fotó: Mészáros Annarózsa
