Világcsavargás: zalaiként Thaiföldön, Szingapúrban és Hongkongban is élt

Kaiser László újságíró több mint tíz évig dolgozott a Zalai Hírlap kanizsai, majd keszthelyi szerkesztőségében, a rendszerváltás környékén rádiós lett, végül a Juventus Rádió főszerkesztőjeként hagyta el a pályát - s az országot is. Kaiser László kapcsán mindenféle zűrös ügyeket rebesgettek, de tudtunkkal hivatalos eljárás nem indult vele kapcsolatban. Hosszú évtizedek után a közelmúltban újra kapcsolatba kerültünk vele.

- Itt voltál otthon… Ismertek, mint a rosszpénzt, s elváltál tőlünk a rádió miatt. Hirtelen annak is vége lett, s azt követően nem igen hallottunk rólad…

- Lényegében több mint tíz év volt a ZH-s múltam, hiszen négy évig külsős munkatársként a sportrovatnak dolgoztam Nagykanizsáról. Ott lettem a lap belső munkatársa, és valóban otthon voltam a városban – ezer szállal kötődtem Kanizsához és környékéhez. Aztán Keszthelyre kerültem, és ott is hamar kialakítottam ezt a miliőt. Mivel korábban is rádióztam, dolgoztam a pécsi és a győri rádiónak, megkerestek az akkor szerveződő Juventustól, aminek alapító tagja, később tulajdonosa, főszerkesztője lettem. Nagy kihívás volt ez akkoriban, hiszen a maga nemében a Juventus az egyetlen volt az országban. Mindez, sajnos számomra szomorúan végződött…

- Miért és hogyan vették el tőled a rádiót? Rendszerváltás volt, s akkoriban a médiában egy munkahelyvesztéssel mindenki előtt beszűkült az élettér. 

- Igen, nagyon kényes terület volt ez, s a Juventus sorsa is politikai kérdéssé vált. Minden párt szeretett volna magának egy szócsövet, s nem sok szövetségest szereztem azzal, hogy pártsemlegességet hirdettem. Akkoriban többet jártam a „Fehér Házba” (az országgyűlési képviselők székháza), mint maguk a képviselők, s hallatlanul nagy nyomás nehezedett rám a politika szereplőitől. Sokan játszottak törvénytelelen eszközökkel. Szinte hihetetlen dolgok történetek meg velem. Például álfináncok kutattak a lakásomon pálinkafőző után, vagy letérítettek az autópályáról és órákig fogva tartottak, de lehallgatás is történt a lakásomon, s véget nem értek a verbális fenyegetések. Egy osztrák bank ebben az időben 420 millió forintot ajánlott a rádiót működtető kft.-ért, de másnap már kaptam egy telefont: Tudom-e, mi lesz a családtagjaimmal, ha eladom a céget? – kérdezte egy ismeretlen. Nem bírtam tovább, besokalltam és 1, azaz egy forintért eladtam a vállalkozást egy kétes hátterű csapatnak. Veszélyes világ volt ez, például a Fenyő-gyilkosság máig sem zárult le. Mivel sok utózöngéje volt az ügynek, úgy éreztem, menekülnöm kell, és elfogadtam egy régi barátom invitálását. Egy német-amerikai cégnél voltam futár Európa nagyvárosai között, majd üzlettárssá avanzsáltam.

- Nyolc évig éltél a világ másik felén, Thaiföldön, Szingapúrban és Hongkongban, ahol egy horvát bank ottani kirendeltségeit vezetted. Hogyan jött ez össze?

- A munkám révén kerültem kapcsolatba a horvát bankkal, több dologban segítettem a cégnek. A jugoszláv háború utáni önálló ország kereste a kereskedelmi kapcsolatokat a világban, különösen a Távol-Keleten. Egyszer elvittem magammal egy találkozóra a bank részéről nálam vendégeskedő ismerősömet, s kézenfekvő volt részükről a kérdés: vállalnám-e a képviseletük vezetését? Igen, válaszoltam. Úgy kezdtem Bangkokban, hogy korábban nem foglalkoztam az angollal, magyar-thai szótár pedig még nem létezett, így a magyar-angol és az angol-thai szótárakból párhuzamosan tanultam a nyelveket. Akkor fogadtak be Sziámban, amikor a nyelvükön köszöntem meg valamit: krap khun krap.

- Milyen volt megszokni a távoli világban?

- Nem véletlenül mondják Thailandra, hogy a „mosoly országa”. Egy színes mesevilág a maga egzotikumaival, a buddhista emberek nyitottságával,  csodálatos tradícióival. Szerencsém volt, a barátom megóvott a fehér emberekre, a „farangokra” leselkedő veszélyektől, hamar levetkőztem a turista attitűdöket, s már nem az „angyalok városát” láttam abban a hatalmas metropoliszban. A bank nagyon jó apanázst és üzleti részesedést biztosított, így afféle trópusi „dolce vita” életet élhettem. Egyre több barátom lett, általuk kiismertem magam az üzleti világban, és védve voltam az ott mindent átszövő korrupcióval szemben. Szóval, hamar beilleszkedtem, egyre ritkábban tört rám a honvágy. Ám ha mégis, akkor hívtam a repteret, és a legelső géppel hazajöttem.

- Szépirodalmat kezdtél írni. A történeted két kötetben – mintegy ezer oldalban – meg is jelent. Azt mondtad, ez egy romantikus kalandregény, benne a személyes élményekkel, útleírásokkal, a világra való rácsodálkozásokkal. Milyen volt megszokni ott, s mennyire hiányzott Magyarország, Zala?

- A szépirodalmi kísérleteim korábbiak, több novellámat, gyermek színdarabomat is kiadták. Kézenfekvő volt, hogy megírom a történetemet, vagyis, a „Sziámi délibáb” című regényem nem fikció, hiszen életem egy rövid, de jelentős szakaszát öleli fel – ahogy az megtörtént. Igen, a Sziámi délibáb egy romantikus kalandregény, benne némi krimivel, szerelemmel, romantikával és nagyon sok információval, ami Sziám büszke múltját, mai valóságát mutatja be. Bizony, sok dologra rácsodálkoztam, de tudtam azonosulni azzal a léttel. Nem lettem buddhista, ám irigylem és csodálom a buddhista emberek hitét, életfelfogását és alapvető motivációjukat: segíts, ha tudsz… Azzal együtt, hogy nap mint nap tapasztaltam, mennyire olcsó ott az emberélet, mennyire kiszolgáltatott a szegény, s mégis, milyen harmóniában létezik a tükörpaloták árnyékában megbújó bádogváros népe. Alkotmányos monarchia van, a királynak nem annyira a jog, inkább a nép kikezdhetetlen tisztelete adja a hatalmát. Meggyőződésem, húsz évvel ezelőtt jobb volt ott az élet, de – ahogy olvasom a híreket - a buddhista egységet is megbontotta a politika, s ott is teret nyert a gyűlölet, a lakosság elégedetlensége. A globalizációnak nem tudott ellenállni a tradíció.

- Miért jöttél haza? Azt írtad, elhunyt a párod…

- Nem éltem egyedül kint, de mire családban gondolkodhattam volna, egy személyes tragédia felborította a terveket. Az ezredforduló látványos ünnepségeit még Hongkongban és Szingapúrban éltem meg, aztán - egyéb motivációk hatására is – hazajöttem. Egy biztos: sok országban éltem, kozmopolitaként vallottam, hogy ott vagyok otthon, ahol kedvet érzek az élethez, de haza mindig Magyarországra, Zalába jöttem. Ízig-vérig bázakerettyei vagyok, azzal együtt, hogy hazatérve az ország keleti felében találtam párra, Bakti Évára. Ő ismert és elismert zeneszerző-szövegíró, festőművész volt, akivel jó párost alkottunk. Zenész múltammal segítettem, kitanultam a digitális szerkesztést, a kis stúdióinkban készítettük a dalokat, a CD- és DVD-lemezeket, videoklipeket. De megtámadta őt a gyilkos kór, és hosszú, embertelen szenvedés után elment…

- Nyugdíjas korú lettél, van nyugdíjad?

- Nem dúskálhatok, mert a kinti éveimet nem tudtam leigazoltatni, s ez látszik a nyugdíjam összegén. Az idősebb fiammal és családjával élünk együtt most egy Fejér megyei, Bicske melletti kis faluban, mondhatom, elkényeztetnek…

- Te is súlyos beteg lettél, ráadásul tartozol a kiadónak egy regénnyel…

- Igen, a regényem második kiadása után felkértek a folytatás megírására, de ez – bár fejben már készen van – egyelőre a jövő zenéje. Mostanság a kórház a második otthonom, hadakozok a kaszással, nem látom a végét, így haladékot kértem a kiadótól.

-Azt mondtad, kalandos életed volt! Megérte? Jó volt ez így, vagy inkább nem volt belőle menekvés?

- Valóban kalandos volt, de hogy Edith Piaf dalát idézzem: „nem, nem bánok semmit sem…” Volt, hogy az élet sodort, és én hagytam magam sodortatni, volt, hogy megfontoltan, vagy éppen ösztönösen, netán bután cselekedtem, de semmit nem bántam meg, valószínű, hogy most is úgy döntenék, mint akkoriban.

- Hogyan tovább, ameddig engedi a sors?

- Szeretném megírni a regény folytatását, még sokat együtt lenni a szeretteimmel. Aztán – mert több produkciós cég is keresett már – jó lenne megélni, hogy megnézhessem a könyvem alapján írt forgatókönyv megfilmesítését…