Hajóroncsok a tengerek és óceánok mélyén

A hozzánk közel eső nagy vízen (az Adrián) a legemlékezetesebb elsüllyedt csatahajó a Szent István. A focipálya méretét is meghaladó, 151 méter hosszú monstrumot Adria Titanicjaként emlegetik. Élt mindössze három évet 1914-től 1917-ig. Premuda közelében érte a végzet. A térség kisebb Titanicja a Baron Gaustch, amelyet a mai napig titok övezi. A luxus kategóriájú Baront Skóciában építették 1911-ben, s a 19. század végének monarchiabeli kultuszminiszterétől, későbbi miniszterelnökétől kapta a nevét. Bizonyos paraméteriben mai társáival is felvenné a versenyt. Három gőzmotor hajtotta, 4600 lóerővel. Hossza 84 és fél, szélessége 12 métert tett ki. A személyszállításon kívül a hadianyag és utánpótlás erők szállítására is használták, így azon a végzetes nyári napon, 1914 június 17-én, amikor Kotorból Triesztbe tartott. Fedélzetén tehetős utasok is helyet foglaltak, amikor Rovinjnál teljes gőzzel aknamezőre futott.

Az erős detonációtól 10 perc alatt elsüllyedt. A tragédiában a feltételezések szerint 177-en vesztették életüket, köztük asszonyok és gyerekek. Többen égő olajban lelték halálukat. A közelben tartózkodó három aknatelepítő, a Basilisk, a Csepel és a Balaton azonnal a katasztrófa helyszínére sietett, 159 utast sikerült kimenteniük. A személyzet soraiból 31-en megmenekültek. Az egykori hírek szerint a szolgálatban lévők csak a saját bőrüket mentették, másokkal nemigen törődtek. A roncs a víz alá merülő turisták kedvelt célpontja, nyaranta ezrek keresik föl, nem kevés euró leszurkolása ellenében. Az egykori gőzöst a világ tíz legszebb hajóroncsa között tartja számon a nemzetközi búvárközösség. Az érdeklődők 40 méter mélyen, homokba fúródva találják a békésen fekvő Baront. Járatait a legkülönbözőbb halrajok birtokolják, környékét víz alatti növények lepték el, nem különben színes korallok.

Még a Mare Adriaticonál maradva: a Re d'Italia olasz páncélos hajót 1866. július 20-án Vis mellett érte ágyútalálat. A sziget a tenger közepén, a szárazföldtől 44 kilométerre található, birtoklása mindig is stratégiai fontossággal bírt. A végzetes napon itt csapott össze az Olasz Királyság és a Habsburg Birodalom flottája. A taljánok hadműveletének célja az Adria Máltájának nevezett, erődítményekkel jól ellátott olasz nevű Lissa sziget elfoglalása volt. Páncélosukat ágyútalálat érte, az oldalán ütött hatalmas léktől pár perc alatt elsüllyedt, 364 ember veszett a hullámsírba. Szóbeszéd szerint a rakomány részét nagy mennyiségű arany képezte, ám a kincs hivatalosan sohasem került elő.

Tekintsünk ki az Adrián túlra. Az ottani számtalan történet közül attrakció számba megy a Mary Rose esete. A vitorlás hadihajó VIII. Henrik angol király flottájához tartozott. A 16. század egyik legnagyobb monstruma 1512-ben készült el, és szolgálatának 33 éve alatt számos csatában vetették be. Legénysége 200 tengerészből, köztük 30 ágyúkezelőből állt. Ez utóbbiak tíz híján száz nagy kaliberű löveggel rendelkeztek. 1545. július 19-én a francia gályákkal harcolva süllyedt el a La Manche csatornában található Wight-sziget közelében. Roncsait csak 1967-ben találták meg, köszönhetőan a helyi halászoknak, akiknek a hálóik rendre beleakadtak a hajótestbe. Kiemelésére egészen 1982-ig kellett várni, tekintettel a vállalkozás bonyolultságára és költségességére. A felszínre hozatala mérföldkőnek számít a víz alatti, tengeri régészetben. A sikeresen megmentett fegyverek, hajózási eszközök és más tárgyak Portsmouthban tekinthetők meg. A leletek betekintést nyújtanak a korabeli élet számos területére, az egykori hadviselés tanulmányozása mellett jelentősek a 16. századbeli Tudor-ház történetének a megismerésében.

A szerencsétlenül járt hajók maradványainak dézsmálóit vonzza a rakomány, amelynek részét képezhetik fegyverek, ágyúk, fémpénzek, régi amforák, étkészletek. A látszólag ártalmatlan roncsok is veszéllyel járnak. Így még a kisebb halászbárkák is – bár azokat könnyebb kiemelni – zátonyt képezhetnek, akadályozva a tengeri hajózást. Egyébként a Szent István csatahajó oldalába is méretes halászháló akadt, szinte szemfedőt képezve a roncs fölött.

Példátlan környezeti katasztrófát okozott a görög Prestige tankhajó, amelyet a természeti kincsekben rendkívül gazdag térségben, a spanyol partoknál nyelt el a víz 2002. november 13-án. A 27 tagú legénység a vészjósló vihar ellenére kísérelte megközelíteni az Atlanti-óceán északnyugati részét. A viszonylag fiatal, 26 éves tanker máig ismeretlen okokból léket kapott Galícia partjainál. Az eset során 77 ezer tonna nyersolaj ömlött az óceánba. A kárelhárítás tetemes, 4 milliárd dollárnyi költségeit Spanyolország, Portugália és Franciaország közösen viselte. Az olaj 1700 kilométer hosszan szennyezte be a három ország partjait. A roncsból majd egy évig, 2003 augusztusáig szivárgott az olaj. A hal-és madárállomány jelentős része elpusztult. Önkéntesek ezrei próbálták megtisztítani a partot, de máig sem sikerült teljesen.

A halálos áldozatokat tekintve 1904 július 15- én New York közvetlen közelében jegyezték föl az egyik legszörnyűbb haváriát. A lapátkerekes General Slocum a lutheránus egyház tanárait, tanulóit és a diákok szüleik vitte szokásos tanév végi piknikre. A kirándulókkal megtelt gőzhajó közel a parttól kigyulladt, s a kikötői tömeg szeme láttára teljesen kiégett. Becslések szerint a fedélzeten tartózkodó 1342 emberből 1021 meghalt. A Slocum körüli eseményeket számos könyv, színdarab és film tárja fel. Ez volt New York legsúlyosabb katasztrófája egészen a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokig, amikor az al-Kaida nemzetközi iszlamista terrorszervezet intézett támadást az Egyesült Államok ellen, háromezer ember halálátok okozva.

Nemcsak harcok, hanem szélsőséges időjárási viszonyok is tengeri hajótörések előidézői lehetnek, így olyan vihar, amikor a hatalmas hullámok következtében a vízi jármű sziklaszirtnek ütődik. amitől elsüllyed, használhatatlanná válik. Ez történt az olaszországi Adriatica társaság tulajdonában lévő Lina gözhajóval, amely már öreg gőzhajóként (22 éve) rótta a világ tengereit, amikor 1914. december 14-én hideg, viharos, átláthatatlan ködös és metsző havas esővel kísért időben Rijekából Szicíliába tartott, 720 tonna fával megrakodva, amikor csődöt mondott a navigáció. s a Cres-sziget sziklás partjának csapódott. Az óriási ütközéstől keletkezett repedéseken azonnal betört a víz, s a hajó elsüllyedt. A hajózási társaság feljegyzéseiben nem szerepel, hogy a szerencsétlenség követelt-e emberáldozatot. A roncsra szintén halászok hívták fel a tengerhajózási társaság figyelmét a hatvanas években, miután a kérdéses helyen hálóik rendre beakadtak valamibe. Ez az akadály az orr rész lehetett, amely alig 20 méterre található a víz felszínétől, míg a parancsnoki híd 55 méter mélyen. Mivel a hajótest nem fekszik mélyen, ez az egyik leggyakrabban felkeresett roncs.

Szintén a viszontagságos időjárás áldozata lett a görög Peltastis, amely ugyancsak farakományával a rendkívül erős, 150 kilométeres szélsebességet is meghaladó időben merészkedett nyílt vízre 1968 január 8-án. A téli hóvihar, a bóra annyira felerősödött, hogy két horgony sem tudta megtartani. Végül Krk-szigethez tartozó Šilo közelében nagy erővel többször a sziklás parthoz csapódott, majd elsüllyedt. A 12 fős személyzetből négyen menekültek meg. A roncs természetes helyzetben, árbóccal fölfelé, 32 méter mélyen fekszik.

Se szeri, se száma a világtengereken lezuhant repülőgépek roncsainak, köztük nem egy megsemmisült nehézbombázóval, de ez már egy új fejezet, újabb megrázó történetekkel.