A nyilas diktatúra zalaegerszegi áldozatai

A Német Birodalom legyőzhetetlenségében vakon hívő politikusok, katonatisztek a végső győzelemig akarták folytatni a háborút. Szálasi hadparancsa szerint: „Szabadságharcot vívunk, melynek követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal vita és habozás nélkül, elszántan és törhetetlenül állja a harcot. Az árulókat és néprontókat, akik meggátolják nemzetünk legteljesebb erőkifejtését […] kérlelhetetlenül és kíméletlenül el kell távolítani tiszta cselekvésünk útjából.” Ennek megfelelően a karhatalom és a párt fegyveres alakulatai a hatalomátvétel pillanatától kezdve üldöztek mindenkit, akiről úgy vélték, hogy veszélyt jelenthet az új rendre nézve.

A nyilas diktatúra időszakában Zalaegerszegen is rendszeressé váltak a razziák, amelyekbe nem egy esetben a német katonaság vagy a Gestapo emberei is bekapcsolódtak. Az ilyen akciók célja nem csupán a katonaszökevények vagy a politikai okok miatt gyanús személyek felkutatása volt, hanem egyúttal a lakosság megfélemlítését, engedelmességre kényszerítését is szolgálták. Az elfogott dezertőröket akár helyben kivégezhették, a többiekre legtöbbször internálás várt. Az internálótáborokból pedig akár a németországi koncentrációs táborok felé is vezethetett az út.

A diktatúra zalaegerszegi áldozatai után kutatva azzal kell szembesülnünk, hogy nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre: néhány utasítás a Nyilaskeresztes Párt irattárából, a korabeli sajtókiadványok szűkszavú beszámolói, a háború után lefolytatott népbírósági perek iratai, a járásbíróság holttá nyilvánító végzései, valamint az áldozatok hozzátartozóinak évtizedekkel később keletkezett visszaemlékezései. A felsorolt források megbízhatósága meglehetősen változatos. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az áldozatok tágabban értelmezett körébe nem csupán a kivégzett vagy a deportálás következtében elhunyt személyeket sorolhatjuk, hanem mindazokat, akik a diktatúra intézkedései miatt bármilyen sérelmet voltak kénytelenek elszenvedni. A továbbiakban elsősorban azokkal a név szerint beazonosítható zalaegerszegi polgárokkal foglalkozunk, akiket a nyilas rezsim direkt vagy közvetett módon halálra ítélt.

Az iratokat olvasva úgy tűnik, hogy a nyilas hatalomátvételt követően Zalaegerszegen legalább három alkalommal kifejezetten deportálás céljából gyűjtöttek össze embereket. Az első ilyen akcióra 1944. november elején került sor. Ezzel kapcsolatban a háború után népbíróság elé állított Apáthy Imre rendőrtanácsos a következő vallomást tette: „1944. október végén távbeszélőn parancsot kaptam, hogy november elsején jelenjek meg a szombathelyi körzet vezetőjénél. Én el is mentem. Ott volt dr. Russay Géza is a körzetvezető. Az ő jelenlétében adta át nekem egy rendőrfogalmazó a 18.000/1944. számú belügyminiszteri rendeletet. […] Ez a rendelet a »baloldali elemek eltávolításáról« szólt. A rendeletben több pontban felsorolva részletesen meg volt határozva, hogy kik azok a baloldali elemek, akiket internálni kell. Így a Szociáldemokrata Párt vezetői és tisztségviselői, a szakszervezetek vezetői és tisztséget betöltői, végül az erősen baloldali gondolkodású egyének.” Miután Apáthy visszatért Zalaegerszegre, azonnal intézkedett a rendeletben foglaltak végrehajtásáról. Ferenczi István detektívfelügyelő kapta feladatul a szóba jöhető személyek beazonosítását, aki a népbíróság előtt erre így emlékezett vissza: „Elővettem a MÉMOSZ tagokról már régóta vezetett kartotékokat, amit azt hiszem Mészáros Árpád készített. Ebben a kartotékban 15-20 név szerepelt. Ezekből én egy listát készítettem, kiegészítve az emlékezetemből vett nevekkel.” A felügyelő vallomásában említett MÉMOSZ rövidítés a Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetségét takarta, amely az építőipari munkások szakszervezeteként működött. Az akció lebonyolításában Kádár Béla az internálási ügyek előadójaként vett részt. A népbíróság előtt tett vallomása szerint 15 személyt állítottak elő, közülük végül 7 főt tartottak bent, akiket név szerint fel is sorolt: „Emlékezetem szerint mindkét Horváth István, Németi János, Gerencsér István és Nagy József a MÉMOSZ vezetőségi tagság miatt lettek internálva. Jákli Kálmán ellen úgy emlékszem, […] panasz volt, hogy kommunista érzelmű vagy kommunista kijelentést tett. Varga Gábor szintén MÉMOSZ vezető volt és büntetve is volt a múlt kommunizmusból kifolyólag.” Az internált munkások közül korábban komolyabb politikai szerepet csak Varga Gábor és Jákli Kálmán vállalt, ők az 1910-es években a Szociáldemokrata Párt tagjai voltak, illetve Varga a Tanácsköztársaság hónapjaiban a direktóriumban vállalt tisztséget.

Az ügyben érintett rendőrök azt állították, hogy a Nyilaskeresztes Párt helyi emberei is beavatkoztak az eljárásba. Vallomásuk szerint az egyik nyilas elöljáró, Keresztury György néhány párttársa kíséretében megjelent a rendőrség épületében és internálással fenyegette a testület tagjait, amennyiben a szakszervezeti tagok még másnap reggel is a városban lesznek. Ennek hatására az őrizetbe vett embereket útnak indították Szombathelyre, onnét pedig tovább szállították őket Komáromba. Ezt követően nyomuk veszett. A háború után kiállított holttányilvánító végzés szerint az elhurcoltak a dachaui koncentrációs táborban haltak meg.

1944. december elején ismét a politikai szempontból megbízhatatlan emberek kerültek célkeresztbe. Ez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a Vörös Hadsereg a Balatontól délre megközelítette Zala vármegye határát. Az ekkor elhurcoltak pontos számát nem tudjuk megállapítani. Ugyanakkor forrásaink három olyan személyt nevesítenek, akik biztosan az áldozatok között voltak: Hompó István tisztviselő, Nemes Ernő tisztviselő és Wiener Ferencné sz. Feili Erzsébet. Mindannyiukat baloldali szimpatizánsként tartották nyilván. Feili Erzsébet helyzetét még az is nehezítette, hogy férje zsidó volt, vagyis az asszony a nyilasok szemében fajgyalázónak minősült. De könnyen elképzelhető, hogy Kecskeméthy Albert ügyvéd és felesége, Fok Julianna is ezekben a napokban került a nyilasok kezére, őket állítólag egyszerűen csak személyes bosszúból hurcolták el. Illetve az ügyvéd feleségét még 1944 augusztusában zsidóvagyon rejtegetése miatt büntették meg. Az itt felsoroltak mindannyian Németországban vesztették életüket.

1945. január elején a kikeresztelkedett vagy vegyesházasságban élő, de zsidónak minősített személyeket kezdték összegyűjteni. A Zalai Összetartás című lap tudósítása szerint Zalaegerszegről 107 helybeli, illetve vidéki zsidót szállítottak a sárvári gyűjtőtáborba. Arra vonatkozóan, hogy közülük pontosan hányan voltak zalaegerszegi lakosok, hányan élhették túl a megpróbáltatásokat, sajnos nem rendelkezünk adatokkal. Azt viszont több forrásunk is említi, hogy a Sárvár felé útnak indítottak között ott volt a fentebb említett Feili Erzsébet férje, Wiener Ferenc is. Feleségéhez hasonlóan többé ő sem tért haza.

A deportáltak mellett egy olyan zalaegerszegi lakos nevét biztosan ismerjük, akit a nyilasok a városban gyilkoltak meg. 1945. március 27-én a zsidó származása miatt korábban már internált Izsák Józsefné sz. Kugler Irént a pártszolgálat laktanyájából (az egykori Büchler-féle házból) két nyilas a Zala-folyó partjára kísérte, ahol agyonlőtték. Az elkövetők a népbíróságon azt állították, hogy a pártszolgálat vezetője telefonon kapott parancsot a kivégzés végrehajtására.

A fentiek alapján úgy tűnik, hogy a nyilas diktatúra időszakában legalább 14 zalaegerszegi polgár életét oltották ki. De érdemes megemlítenünk annak a három kivégzett honvédnek a nevét is, akik bár nem voltak zalaegerszegi lakosok, itt lelték halálukat: Dömötör Jánost, Horváth Istvánt és Sági Györgyöt dezertálással vádolták. Rajtuk kívül a 17 éves, cigány származású Kancsó Bálintot is Zalaegerszegen gyilkolták meg egy razzia alkalmával.

Amikor március végén a Vörös Hadsereg a város határához érkezett, a zalaegerszegi nyilas vezetők már Ausztria felé menekültek, a szovjet megszállással pedig egy új fejezet kezdődött a város életében.