„Ne köszöntgess édes lovam…”

Nemeskéri Kiss Vince 1825. január 17-én látta meg a napvilágot Pakson Nemeskéri Kiss József földbirtokos és a haza bölcsének idősebb nővére, Deák Jozefa legkisebb, hetedig gyermekeként. Az apját korán elvesztő fiú egy ideig a keszthelyi premontrei gimnáziumba tanult, majd 1839-ben a grazi katonai iskolába küldték kadétnak. Vince a hároméves hadapródképző elvégzését követően a cs. kir. 48. gyalogezredben kezdte meg katonai pályafutását, de költekező és bohém életmódja miatt nem jósoltak neki fényes jövőt a hadseregnél. Deák már 1842 novemberében korholta unokaöccsét, mondván: „Anyjának követelésekkel teli levelet írt – egyszóval előre látható, hogy ebből még haszontalanabb ember leend, mint bátyjai, s rövid idő múlva aligha haza nem jön anyjának nyakára.” (Fivérei, Eduárd és Zsigmond is rosszul sáfárkodtak a javaikkal.) Ahogy bölcs nagybátyja előre megjövendölte, a fiú 1844-ben leszerelt, és tizenkilenc esztendősen visszatért Paksra, ahol a továbbiakban a családi gazdaságban segédkezett.

Nemeskéri Kiss Vincét az 1848-as forradalom eszméje (és a kalandvágy) újfent a hadseregbe való önkéntes belépésre sarkallta. Folyamodására június 13-án hadnagy lett a Pécsett szerveződő 8. honvédzászlóaljnál, és a nyár folyamán a szerb felkelők ellen vitézkedett a bácskai hadszíntéren. A fiatalember gyorsan lépdelt felfelé a katonai ranglétrán. Mészáros Lázár hadügyminiszter javaslatára október közepén főhadnaggyá, december elején pedig századossá lépett elő az alakulat tisztikarában. A következő hadiév márciusában áthelyezték az 1. Bács megyei nemzetőrzászlóaljhoz, amelynek kötelékében közreműködött Perczel Mór tábornok áprilisi, a Délvidék felszabadítását eredményező dicsőséges hadjáratában. Érdemei elismeréseként május 8-án Perczeltől őrnagyi rendfokozatot nyert és kinevezte egy dunántúli önkéntesekből szerveződött egység, a későbbi 128. honvédzászlóalj élére. Ezt követően új csapattestével a temesi bánság területén vett részt a honvédő harcokban, a július 25-i kimutatás szerint Temesrékason. A zászlóalj a délvidéki magyar sereg felbomlását követően 1849. augusztus 19-én (szűk egy héttel a Világos melletti kapituláció után) a császári hadak előtt tette le a fegyvert Temesvár mellett: „…éppen Szent István király napján ébredtünk először fel az osztrákok táborában” – jegyezte fel emlékiratában Hetvényi István közvitéz, győri származású hadifogoly. „Mindenki szomorú és lehangolt volt. […] Kis Vince őrnagy néhány honvédtiszttel fel s alá lovagolt lassú lépésben a táborban. Lova többször ágaskodott. »Ne köszöntgess édes lovam – így szólt ő – nincs kinek köszöntgetni...«”

Mivel hősünk reguláris osztrák csapatok ellen nem hadakozott, a megtorlás idején elkerülte Haynau vérbosszúját. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy 1850. július 25-én civil emberként kérte feleségül nemes Takáts Pál lápafői földbirtokos leányát, Takáts Máriát. Érdekes családtörténeti adalék, hogy apósa korábban részt vett az egyik leghíresebb magyar betyárvezér, Sobri Jóska kézre kerítésében. A fáma szerint a rablók 1837. február 16-án Takáts szőlőhegyi birtokán mulatoztak, amikor az uraság tudomást szerzett róluk és értesítette a szakcsi pandúrokat. Másnap a haramiák a lápafői erdőben csaptak össze a többszörös túlerővel támadó katonasággal, ahol a sarokba szorított, több sebből vérző Sobri végül szíven lőtte magát és „azonnal kimúlt e világból”. A legendás betyár halálának históriáját bizonyára sokáig emlegették a családban, amiről Takáts Máriának is lehettek első kézből származó gyermekkori emlékei.

Az ifjú házasok kezdetben Pakson éltek, majd Gutorfölde községben, végül az 1860-as évek elején Zalatárnokon telepedtek le. Párkapcsolatukból nyolc gyermekük származott, de csak az elsőszülött Julianna és az őt követő Rozália értek felnőttkorra.

1864-ben a családfőt súlyos, végzetes betegség döntötte le a lábáról. Kozáry László tárnoki földbirtokos – rokona és barátja – így írt róla november 26-án Oszterhueber Józsefnek: „Kiss Vincéhez saját kívánságára Egerszegről Gráner orvos urat kihoztam, kitől azt értettem, hogy szegény Vince gyomorrákban szenved, s felgyógyulása teljesen lehetetlen. Azonban bár […] csak csont és bőr, s ágyából sem kelhet fel, mindazonáltal még meddig szenvedhet, azt meghatározni nem tudta. Van olyan nap, hogy Vince 4-5 szivart is elfüstöl, vagy 4-5 pipadohányt is elszív, mind amellett mégsem kehel. […] Különben amit megkíván, mindent – bár nem mértéktelenül – eszik, iszik, e szerint bort, pálinkát és ürmöst is.” Deák Ferenc legfiatalabb unokaöccse – életének negyvenedik évében – 1864 karácsony napján távozott az élők sorából. Lelki üdvéért Huszár István plébános szolgáltatott gyászmisét, porhüvelye Zalatárnok temetőjében talált örök nyugalomra. (Sírhelye mára megsemmisült).

Az elhunyt honvédtiszt hátrahagyott hozzátartozóit a haza bölcse és Kozáry vették szárnyaik alá. Deák Ferenc néhai Klára nővére örökségéből rendezte a család tárnoki adósságait és az özvegynek címzett leveleiből tudjuk, hogy unokaöccse hagyatéki ügyében is eljárt: „Kedves Mariskám! Tegnapelőtt válaszoltam első leveledre, s ma veszem újabbi szíves soraidat. Amint írtam úgy tégy. Írj a végrendelet végrehajtójának Horváth Miklós úrnak s kérd meg, hogy a végrendelet másolatát vagy néked vagy nékem ide Pestre postán küldje meg. Jó lesz sógorodtól azt is megkérdezni, mennyi a hátra hagyott érték. […] Isten veled kedves Mariskám! Csókollak gyermekeiddel együtt, szerető bátyád, Deák Ferenc” – írta 1865. november 18-án Zalatárnokra a joviális nagybácsi.

Kiss Vince családtagjai a kiegyezés tájékán intettek búcsút a településnek, majd rövidesen az eladó hölgyekké cseperedett lányai férjhez mentek. Először Júlia kelt el, ő Hajnyi Artúr adóhivatalnokkal lépett házasságra. Egyetlen közös gyermekük, a Hőgyészen született Jolantha keresztapaságát Deák Ferenc vállalta el. A Pécsváradra került család boldogsága azonban kisvártatva szertefoszlott. Hajnyinét 1872. február 3-án tüdőgyulladás ragadta el az élők sorából, nem sokkal később pedig kislánya is követte őt a túlvilágra. Érdemes megemlíteni, hogy az özvegy férj második neje, Béri Balogh Hermina az 1711-ben vértanúhalált halt kuruc brigadéros, Béri Balogh Ádám egyenes ági leszármazottja volt. Ebből a házasságból született ifjabb Hajnyi Artúr méneskari tábornok, a magyar lótenyésztés egyik legelső hazai szakértője.

Kiss Rozáliát kétszer kísérték oltár elé. Első férjétől, Miklós József honvédelmi miniszteri irodatiszttől „engesztelhetetlen gyűlölség és hűtlen elhagyás” okán elválasztották, második urával, Tibély F. Ágoston fővárosi divatárucikk-kereskedővel viszont haláláig békességben élt. Gyermeke egyik házasságából sem származott.

Deák Ferenc bensőséges kapcsolatot ápolt bájos unokahúgaival. Lakóhelyén – az Angol Királynő Szállóban – egy fényképes doboznak használt fekete lemezkazettában őrizte mindkét leány vizitkártya méretű egész alakos fotóját. Amikor a haza bölcse elhunyt, a család által kibocsátott partecédulán „Nemeskéri Kiss Vince özvegye, szül. Takáts Mária, és leánya Róza, férj. Miklós Józsefné” is a gyászoló hozzátartozók közt szerepelt. Utóbbi hölgyet, mint a haza bölcse egyik örökösét Deák hagyatékával kapcsolatos iratok is említik.

A fiatalasszony 1897. szeptember 23-án hagyta itt az árnyékvilágot. Halála idején még élt a hagyomány apja szabadságharcos múltjáról: „Tibély Ágostonné, született Nemeskéri Kiss Róza, néhai Nemeskéri Kiss Vince negyvennyolcas honvéd őrnagy lánya negyvenöt éves korában meghalt Budapesten” – olvasható az egyik fővárosi lap gyászrovatában.

Édesanyja, a számtalan családi tragédiát túlélő – férjét, nyolc gyermekét és egy unokáját elvesztő – özvegyasszony ismeretlen helyen és időpontban hunyt el a századfordulót követően.