Mesékben őrzött mesterségeket, nagy csatákat farag

Mielőtt elillanna a látomás, egy másik domborműre esik a pillantásom, amely azt a jelenetet közvetíti, amikor Thúry Györgyöt Orosztony határában lefejezik a törökök. A vezér lantosának, Alistáli Márton íródeáknak sorai is olvashatók: „Azért immár jutának bujdosóba, mert elesett fejöknek koronája, kár lőn vitéz most itt néköd meghalnod, mert Zalaság, azt bizony megbánod”. A verssor a keret felső részére faragott szalagon olvasható.

A trilógia harmadik darabja, merthogy hármas alkotásról van szó, a mi szempontunkból kicsit vidámabb témájú mestermunka, bár ezen is várfeladás látható, de ez közel száz év múlva, 1690-ben történt, a művész Kanizsa visszafoglalását örökítette meg. Ezen Batthyány gróf és Zichy gróf átveszi Kanizsa várának kulcsait a janicsár agától. A képen egy láda is látható, amelyen egyik lábával a kincstárnok támaszkodik, a láda azt a pénzt, plusz egyhavi zsoldot rejti, amit a katonák kaptak hőstettükért.

A képek művészi hatása alól felocsúdva kérdem Wegroszta Zoltán fafaragó népi iparművészt, hogy ezek a gyönyörű holmik miért itt, a garázsában porosodnak, s miért nem Nagykanizsa valamely illusztris termében, netán a művelődési házban, vagy a város múzeumában, nagy látogatottságú helyeken függnek Nagykanizsa polgárai gyönyörűségére?

– Hát ez az… – akad el a szava. – Nem egy kiállításomon látta a munkáimat a közönség. Az arra hívatottakkal, akik ezért tudnának tenni, beszéltünk is arról, hogy alaposabban megnézik a holmijaimat, de hozzám mindeddig nem jött el senki. A Kanizsai Dorottya kórház egyik dolgozója kezdeményezte, hogy az intézmény vegye meg a Kanizsai Dorottyáról készült táblaképet. Kanizsai Dorottya hős asszony volt, aki a mohácsi csata után 400 jobbágyával és papjaival méltó módon temettette el a csatatéren heverő keresztény hősi halottakat. Ez nem pusztán egy nagyszerű, humánus tett volt, hanem bátor helytállás is, hiszen a 2-3 hetes, a nyári melegben erősen oszló tetemek miatt fertőzésveszélynek voltak kitéve. Mivel a kórháznak ilyen dolgokra nem volt pénze, közadakozásból próbálták előteremteni a faragvány árát, ami sajnos nem jött össze – sajnálkozik Wegroszta Zoltán.

A művész kiskanizsai családiháza, s egyéb helyiségei száz és száz csodálatos, faragott holmit rejtenek. Egy meglehetősen termékeny faragó élete munkáját. A faragások azonban nem csak a biztos, mesteri kéz, a kés és a véső remekművei, hanem Zoltán néprajzi, népművészeti, történelmi kutatásainak szellemi eredményeit is magukban hordozzák. A kanizsai kiállításait segítő, többször megnyitó Lengyák István, a magyar kultúra lovagja fogalmazta meg Wegroszta Zoltán munkáiról, hogy a faragott tárgyak, életképek elkészítését mélyreható néprajzi és történelmi kutatás előzi meg. Így válnak alkotásai a nézők számára valóságos nép- és környezetismereti, vallástörténeti kislexikonokká. Zoltán mindehhez csak annyit fűz hozzá, a kihalóban lévő, de mesékben rendre előkerülő mesterségeket próbálja bemutatni. Azt, ami ma már valóban szinte meseszerű, de az ő gyermekkorában megélt, látott képek voltak, amelyek megmaradtak az emlékezetében. A letűnt falusi életet, a régi mesterségeket, amikről már semmit nem tudnak a mai fiatalabbak. Nem is hallottak róla, nem is tudják, hogy amelyik gyereket csizmadiának vagy kádárnak hívnak, az egy eltűnt szakmát is jelent. Pont ezért, a lényegük megőrzéséért farag ilyen szobrokat is. De a témái között szerepelnek vallástörténeti, történelmi és erdészeti megörökítendők is. Ez utóbbi abból is fakad, hogy az erdész technikusi oklevél megszerzése után az Erdészeti és Faipari Egyetemre járt Sopronban, ahol okleveles faipari mérnöki diplomát szerzett, így élete volt az erdő. 1984-ben a Zalaerdőhöz ment dolgozni, ahol faipari és erdészeti fejlesztésekkel foglalkozott, az itt töltött 20 év alatt, megjárta a ranglétra minden fokát, s a főmérnöki pozícióig vitte. Egyébként Gyulán született, édesapja cukrász volt, de emellett népi, festett bútorokat készített. Ő is népi iparművész volt, az öccse a Képzőművészeti Egyetemen tanult festőművész.

Munkái közül egy régi kis szobrot mutat:

– Ez volt az első faragásom, még nyolcadikban készítettem, aztán nagyon sokáig nem nyúltam a késhez. Az erdészetnél az ünnepségeken apró szobrokkal ajándékozták meg a jól teljesítőket. Megtudtam, hogy ezeket egy idős kollégám, a pusztaszentlászlói Horváth Ernő erdész készíti. Habár a fafaragás mindig érdekelt, mélyebben csak a kilencvenes években merültem el benne, miután Ernő bácsival összeismerkedtem. Őt tekintem mesteremnek! Elmondott néhány dolgot a faragásról, belevágtam, s elkezdem megmutatni neki a dolgaimat. Megnézte, hümmögött egyet, de nem szólt semmit, legfeljebb annyit, hogy csináld csak! Eljött az a pillanat, amikor az egyik munkámra azt mondta: „Na, ezt én is megfaragom!” Ekkortól tudtam, átmentem a vizsgán, elsajátítottam a mesterség alapjait. Nagyon sajnálom, hogy Ernő bácsi rég nem él már, de azt meg még jobban, hogy a faluja nem gyűjtötte össze munkáit, tudtommal helyben ezek nem őrzik az emlékét. A közelmúltban egy szombathelyi régiségkereskedőnél láttam Ernőtől szobrokat, amelyek darabját 60 ezer forintért árulta.

Zoltán vezet egy füzetet, ebben szinte percnyi pontosággal feljegyzett mindent a faragásairól. Tudja, hogy 65 kiállításon vett részt, részben másokkal együtt, de bőven állított ki egyedül is. A faragott műveinek darabszáma eddig 365, s most is készül egy érdekes kép, a Csikóvásár. Ez is olyan téma, amit a mai fiatal el sem tud képzelni. Majd munkáinak további összegzésével folytatja. Közterületen is áll 7 kopjafája, ráadásul készített egy székelykaput is. A fafaragó népi iparművész címet 2001-ben kapta meg.

– Az ember jártában keltében talál rá a témákra. Ezeken elgondolkozok, aztán kezembe veszem a fát, rárajzolom az alakot és nekilátok a faragásnak. Egy-egy ilyen kis szobor elkészülhet egy, vagy két hét alatt is, de a táblaképeknek az előkészítése is sok időbe telik. Ha népi témáról van szó, annak hátterét is fel kell kutatni, a vallási témáknál mindennek utána kell nézni a bibliában, mert abban mindenre van példa. A történelmi témáknál sok helyről tájékozódom, könyveket olvasok, történészeket keresek fel. A sok információt kompozícióként is el kell képzelni, a faragás is lassabban megy – avat a készítés titkaiba.

Elmondja, hogy a Kanizsa eleste képhez tanulmányozta Méri István: Kanizsai várásatását, Tahy Ferenc: Nagykanizsa Városi monográfiáját, dr. Vándor László munkáit. A képet 2003. december 20-án kezdte el faragni és 2004. október 22-én készül el vele. Ez idő alatt 1127 órát töltött el a kép faragásával. Ez napi nyolc óra munkát számítva több mint 140 napot tesz ki. A mű a kerettel együtt 1651x950 milliméter. A többi tábalképnél is hasonló adatokkal találkozunk.

– Nem tudom mi lesz a faragások, a képek sorsa, láthatja-e őket majd a nagyközönség a jövőben? Mindenesetre jó lenne összegyűjteni a környék fafaragó népi iparművészeinek legjobb alkotásait és egy állandó kiállítás keretében bemutatni őket. Nem is tudjuk, mennyi ilyen kincs kallódik szerte a megyében – gondolattal köszön el Wegroszta Zoltán.