Új ikon a horror palettán

Öt esztendő telt el, mióta Sienna (Lauren LaVera) találkozott a rémisztő bohóccal, s ezt az időt a lány szanatóriumban töltötte. Közeledik a karácsony, hősünket kiengedik, ő pedig a nagynénjénél húzza meg magát. A múlt árnyai ma is kísértik, nem véletlenül, Art (David Howard Thornton) ugyanis ismét ámokfutásba kezd.

A 2016-os első rész kis túlzással egy félamatőr produkció volt, amit egyértelműen Art és a kegyetlen gyilkosságok adtak el. A második etap már inkább a tinihorror vonalat követte, némi történetet is mesélt, de a lényeg természetesen nem változott. Ugyanez a helyzet a trilógiává bővült franchise legfrissebb őrületével. A bevett formulát használja, a főszereplő a múlt szörnyűségeitől megsebezve igyekszik tovább lépni, ám rémálmainak forrása megint akcióba lendül és nincs menekvés. Cselekményvezetését tekintve szintén a második részre hajaz a Bohócrém karácsonya. A nyitány rögtön bedob a mély vízbe és szembesít azzal, hogy milyen szintű vérengzésre lehet számítani. Nincs tabu, senki sincs biztonságban. Közben Sienna a traumáit dolgozná fel több-kevesebb sikerrel, mígnem jön az elkerülhetetlen találkozás. Persze addig számtalan szereplő esik áldozatául Art szadizmusának, de ez így van jól, a néző ezért vált jegyet a filmre. A kerettörténetnek sok funkciója nincs, holott némi világépítést elbírna a széria, nem beszélve arról, hogy a játékidő két óra felett van. A rövidke, 80 perces első után, a második mozi maratoni, 138 percig tartott. Leone némileg feszesebbre vághatná a lázálmait, mert a 125 perces harmadik részen is lehetett volna kurtítani. Nagy gond szerencsére nincs, már ha az ember tudja mire vállalkozik. Amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti az író, rendező és csapata. A praktikus effektek kiválóan működnek és pazarul illenek ehhez a közeghez, a sminkek, maszkok előtt le a kalappal. Az eltúlzott vérontás nemkülönben eléri a kívánt hatást, akad néhány emlékezetes jelenet, például a zuhanyzós kaszabolás, vagy patkányos szegmens nem kicsit elborultak. Noha a látnivaló betegesen kegyetlen és brutális, a Bohócrém széria valahogy mégis el tudja érni, hogy ne vegyük rettenetesen komolyan, ebben pedig nagy szerepe van Artnak. Most is lubickol a szerepében (és a vérben), pofátlanul egyszerű, mégis éjfekete humora garantálja, hogy a fel-felnevessük miközben gázolunk a belsőségekben. Ez a fajta könnyedség nagyban oldja, s remekül kiegészíti az egyébként sötét és komor atmoszférát. A finálé tartogat érdekességeket, Leone láthatóan készül további filmekkel, így legközelebb akár némi történetet, hátteret is felfedhetnek.

A Bohócrém karácsonya igazi sikertörténet, beleillik a mai korszellembe, direkt hatásvadász, sokkolni akar, zúdítja ránk az ingereket, ám úgy teszi mindezt, hogy az összkép működjön horrorként. Art nem véletlenül vált villámgyorsan a zsáner modern ikonjává, s remélhetőleg Leone is képes két lábbal a földön maradni. Nem találja fel újra a műfajt, ám amíg legalább ezt a szintet tartják, addig nincs miért aggódni, az ugyanis biztos, hogy egy darabig még szörnyülködhetünk a kíméletlen bohóc rémtettein.