Zalaiak török rabságban a 17. században

A 17. század első felében például a királyi végvárral bíró Egerszeg is többször vált török rajtaütés helyszínévé, melyek során számos embert hurcoltak el fogolyként.

A Magyar Királyság fennhatósága alatt maradt, megcsonkított területű Zala vármegyének egyetlen faluja sem érezhette magát biztonságban. Jól illusztrálja ezt Csány György 1648 januárjában Körmendről, gróf Batthyány Ádám dunántúli főkapitánynak küldött levele. Ebben beszámolt egy török portyáról, amelynek során a hódítók a Vas vármegyei Telekesről visszafelé jövet az észak-zalai Boldogfán – miután világosságot láttak – rajtaütöttek egy házon. Az épületet felgyújtották, foglyokat ejtettek, a támadásnak halálos áldozata is volt.

A török rabság a foglyok fizikai és lelki szenvedése mellett jelentős anyagi következményekkel is járt, ugyanis ők maguk és hozzátartozóik is igyekeztek mindent megtenni a fogságból való kiváltásuk érdekében, amely gyakran súlyos anyagi áldozatvállalással járt együtt.

A közgyűjteményekben – így a Zala Vármegyei Levéltárban – őrzött iratok között találhatók olyan dokumentumok, amelyek egyedi adatokat is tartalmaznak egyes zalai emberek török rabságba kerülésével kapcsolatban.

Ezek nagy része azonban nem vethető egybe a 17. század első évtizedében kétszer is fogságba esett Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitány konstantinápolyi rabságban létrehozott, közismert irodalmi munkásságával, mely részletes és személyes jellegű – s ráadásul önmaga által illusztrált – forrásanyagként írható le.

A következendőkben röviden bemutatandó zalai vonatkozású levéltári dokumentumok általában hivatalos-jogi jellegűek, meglehetősen szűkszavúak, és gyakran csak mellékesen utalnak a török fogságra, azonban így is értékes és érdekes történeti források.

Az egyik ilyen – a boldogfai Farkas család levéltárában megőrződött – korai okiratot a török fogságot megjárt Gellén família bocsátotta ki 1606. november 30-án. A család feje, Gellén Tamás ebben előadta, hogy 1600-ban, amikor Kanizsát megvette a pogány, ő maga, felesége, fia, Jakab, továbbá öccsei, Mihály és János török rabságba estek. Alsósziget várába – azaz Szigetvárra – vitték őket fogvatartóik, ahol a család öt egész esztendeig sanyarú, kemény rabságot szenvedett el. Egy török katonatiszt, Ibrahim alajbég 360 tallér sarc megfizetése ellenében bocsátotta őket a szabadon. A pénzösszeg összegyűjtése érdekében előzetesen kiengedték a családfőt. Gellén Tamás egy tősgyökeres zalai birtokos família tagjához, szenterzsébeti Terjék Gergelyhez folyamodott a váltságdíj megszerzése érdekében. Eredménnyel járt, a summát pedig be is vitte Sziget várába, így családjával együtt hazatérhetett. Mivel azonban a 360 tallért nem tudta kifizetni a kölcsönadónak, fiával és öccseivel együtt Terjék Gergely jobbágyának kötötték le magukat mindaddig, amíg le nem tudják tenni a megjelölt összeget. Kötelezettséget vállaltak arra, hogy a nemesúr egyik jobbágyhelyére szállnak, ott házat építenek, Terjék Gergely és utódai részére pedig a többi jobbágyához hasonlóan adózást és szolgálatot teljesítenek.

Az említett szenterzsébeti Terjék földesúri család három tagjának (János, Ferenc, Miklós) vagyonmegosztásával kapcsolatban 1639 körül keletkezett – egy 18. századi polgári per mellékleteként fennmaradt – dokumentum egyik oldalán egy emlékeztető feljegyzés (memoriale) olvasható, melyből kiderül, hogy őket sem kerülte el a törökök általi fenyegetettség. Ebben Terjék János rögzítette, hogy 1629-ben, Szent Iván-nap (június 24.) estéjén másokkal együtt a pogány törökök rabságába esett, Kanizsára. Több mint hét esztendei fogságot követően, 1636-ban, Szent Katalin-napján (november 25-én) szabadult pénz ellenében. A váltságdíjat a „közjószág”, azaz a közös családi vagyon igénybevételével teremtette elő. Ennek a körülménynek köszönhető, hogy a török rabságára vonatkozó adatok helyet kaptak egy családi vagyonjogi okmányban.

Egy Szántó Imre történész irathagyatékában található, szintén magánjogi dokumentum örökítette meg Nemes György török fogságának és abból való kiváltásának esetét is. A férfi – aki magát néhai vitézlő Nemes István „meghagyott” fiaként írta le – az 1640. esztendő Kisasszony havában (tehát augusztus hónapban), gabonahordás idején esett „az pogány török” rabságába Szentgyörgyvár alól. Rokoni összefogással 204 forintot adtak össze Nemes István váltságdíja céljára, így szabadulhatott – ismeretlen időpontban – fogságából. Ebből 84 forintot tett ki az édesanyja révén összegyűlt összeg. 120 forintot pedig Alsópáhokon lakó atyjafiai, Lázár Mihály és Lázár Gergely bocsátottak rendelkezésre, melynek érdekében maguk is kértek kölcsön pénzt más, „jámbor” emberektől. (Ezek az adatok jól szemléltetik, hogy alkalmanként milyen komoly erőforrás-mozgósítást igényelt a sarc előteremtése.) Mindezek miatt méltán fogalmazhatott úgy Nemes György, miszerint Isten után Lázárékat tekinti megszabadulása „gyámolainak”. Mivel azonban visszatérését követően nem tudta megadni a 120 forintnyi summát Lázár Mihálynak és Lázár Gergelynek, Nemes György egy Felsőpáhokon, 1647. május 11-én kelt okiratban az örökségét képező szőlőjét és földjét a birtokukba adta, mindaddig, amíg ő vagy pedig örökösei ki nem fizetik az összeget. A jogügylet egyik tanújáról, Kovacz (mai írással valószínűleg Kovács) Jánosról megjegyezték, miszerint ő hozta ki „kezességen” a török kezéből.

Zalai szempontból a török megszállók Magyarországról való kiűzésének, a felszabadító háborúknak kiemelkedő eseménye Kanizsa 1690. évi visszaszerzése volt. Ezzel egy békésebb és biztonságosabb korszak köszöntött be.