Ördögien rossz ördögűzés

Anthony (Russell Crowe) alkohol- és drogproblémákkal küzdő színész, aki a felesége halála óta nem találja magát. A lányával Lee-vel (Ryan Smipkins) megromlott a viszonya és nem képes felelősséget vállalni semmiért. Most lehetőséget kap egy filmben (hivatalosan nincs kimondva, de Az ördögűző remake-ről van szó) és helyreállíthatja a renoméját, ám a forgatáson egyre több furcsaság történik.

Russell Crowe Nicolas Cage-i magasságokba tör, már ami a foglalkoztatottságot illeti. Idén ez már a harmadik mozifilmje és legalább két további alkotásban láthatjuk még 2024-ben. Külön érdekes, hogy egy éven belül másodszor veszi fel a harcot a gonosszal, tavaly A pápa ördögűzőjében kántálta a miatyánkot, most pedig a papíron hamarabb elkészült, de később publikált Ördögűzésben teszi mindezt. Míg előbbi egy kellemes, b-kategóriás trash horrornak bizonyult, addig Joshua John Miller rendezése ennél többre vállalkozott. Egyfelől az elátkozott forgatás szetting a hollywoodi „insider” filmek táborát erősítheti némi borzongással, miközben reflektálhat olyan klasszikusok viszontagságos munkálataira, mint az Ómen, a Rosemary gyermeke vagy maga Az ördögűző. Ezen felül felsejlik egy sötét karakterdráma, Anthony ugyanis képtelen szabadulni a démonjaitól. Miller tehát elég nagy fába vágta a fejszéjét. Olyan traumahorrort kívánt készíteni, mely a tartalmisága mellett a kommersz igényeket is kielégíti. Még a filmben látható rendezővel is kimondatja, hogy itt bizony egy pszichológiai drámához lesz szerencsénk, horror köntösbe bújtatva. Az elképzelés szép, kár, hogy ebből szinte semmi nem valósított meg. Allegóriaként használja az ördögűzős koncepciót, hogy ezen keresztül mutassa be a főszereplő szembekerülését a múltbéli sérelmeivel, de mindezt roppant didaktikusan teszi. Unalomig járatott közhelyeket használ, a dráma felszínes, a kulcsfontosságú, a cselekmény gerincét adó apa-lánya kapcsolat teljesen sterilnek érződik, a beemelt mellékszálak nemkülönben funkciótlanok, netán feleslegesek. Horror fronton sem érdemes extrára számítani, akad néhány hangos ijesztgetés, de a hatásuk villámgyorsan elillan, arról nem beszélve, hogy a műfaj összes kliséjét felhasználja, jobbára pocsékul. Nem lehet elmenni szó nélkül a csúcspontnak szánt démonűzésről, mely az egyik legborzalmasabb ilyen jelenet, mely valaha napvilágot látott. Összefüggéstelen, a szabályrendszerre fittyen hányó, illogikus őrület, ahol a monoton bibliai kántálás a parodisztikusság határai súrolja. Mit súrolja, bőven átlépi. A zárás magasról tesz a következményekre, hiába voltunk tanúi igen drasztikus eseményeknek, jobbára magyarázat nélkül engednek utunkra, igaz addigra már a stáblistáért imádkozunk.

Önmagában nem lenne probléma, hogy tele a padlás a hasonszőrű alkotásokkal, de egy szintet jó lenne becélozni, mely ennél kicsit magasabb. A pápa ördögűzője sem váltotta meg a világot, a maga kategóriájában azonban szórakoztatónak bizonyult, ellentétben a katasztrofális A hívővel és ezzel a fércmunkával. Mindenesetre ha Crowe mindenáron küzdeni akar a gonosz ellen, azt inkább a Ferrari matricás Vespa robogóján tegye, mintsem egy kamu filmstúdióban.