Választási dilemmák az 1860-as években

Az 1849 végétől 1861 elejéig tartó időszakban nemcsak hazánk, hanem a Zalaegerszeghez hasonló mezővárosok is igen csekély autonómiával rendelkeztek; tisztségviselőiket, vezető testületeiket mindenütt a fölöttes hatóságok nevezték ki. Változás csak az uralkodó, Ferenc József császár által 1860. október 20-án kibocsátott, úgynevezett Októberi Diploma megjelenésével következett be. 1861. április 6-án megnyílt az országgyűlés, közben 1860 végén–1861 elején a megyei és községi önkormányzatok is újjáalakultak. Zalában 1861. február 3-án tartották meg az első megyei közgyűlést, február 23-án pedig az 1848. évi vonatkozó törvénycikkek figyelembevételével az új egerszegi tisztségviselőket is megválasztották. A kezdetben táplált remények azonban hamar szétfoszlottak, hiszen még az év augusztusában feloszlatták az ország­gyűlést, és év végén a megyék és községek vezető testületei is lemondásra kényszerültek. Ezt követően pár évre az önrendelkezési jogokat ismét jelentősen korlátozták, a tisztségviselők szabad választása is megszűnt. 
 

Az 1867-es kiegyezés Zalában is élénk visszhangot keltett. Megyeszerte lelkesen ünnepelték az Osztrák–Magyar Monarchia néven megszülető új államalakulatot, és éltették a söjtöri születésű Deák Ferencet, aki annak létrehozásában döntő szerepet játszott. A jeles esemény Egerszeget ekkor közvetlenül annyiban érintette, hogy a megye újból összehívott közgyűlése egyelőre megtartotta az 1848 előtti időkből fennmaradt járási beosztást. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy a megye székhelye továbbra is alá volt rendelve a róla elnevezett járás élén álló főszolgabírónak, ezután is csak rajta keresztül érintkezhetett a megyei és országos hatóságokkal, nem képviselhette önállóan saját érdekeit, bármilyen ügyben való véleménye, kérése csak a főszolgabíró kommentálásával juthatott tovább. A főszolgabíró észrevételei pedig legtöbbször igencsak befolyásolták a felsőbb szervek végső elhatározását. A város ezt régóta sérelmezte, s most, az alkotmányosság helyreállításával természetesnek vette, hogy ő is élhet 1848-ban és 1861-ben már gyakorolt jogával, nevezetesen azzal, hogy szabadon, szolgabírói felügyelet nélkül választja meg vezetőit.

A megye ezt ellenezte, mivel saját székhelyét nem tekintette rendezett tanácsú városnak. A főszolgabírói felügyelet nélküli tisztújítás joga ugyanis csak a rendezett tanácsú városokat illette meg. Vagyis azokat, ahol a városi tanács első folyamodású bíróságként kellően körülhatárolt ítélkezési jogkörrel is rendelkezett. Ezekbe a városi tanácsokba általában valamiféle jogi végzettséggel bíró, úgynevezett törvénytudó tanácsosokat is delegáltak, melynél fogva az ilyen városok az egyszerű falusi községeknél szélesebb körű önkormányzattal bírtak. Emellett a járási szervezeten kívül álltak, és közvetlen vármegyei fennhatóság alá tartoztak. Bár 1861 után Egerszegen külön városi törvényszék nem létezett, a városi tanács ekkor is – ugyanúgy, mint a császári királyi kormányzat idején, vagy 1848-at megelőzően – minden fenntartás nélkül gyakorolta bíráskodási jogát a kisebb polgári peres ügyeket és kihágásokat illetően. Erre a korabeli városi jegyzőkönyvekben számos példát találunk. 
 

A kiegyezés megkötése után joggal hihette tehát a város, hogy mivel a tanácsüléseken a polgárok ügyes-bajos dolgaiban ítélkezni is szokott, neki „rendezett ítélőtanácsa” van, vagyis rendezett tanácsú városnak számít. Ki is tűzték a tisztségviselők megválasztásának napját 1868. január 4-ére. A lebonyolításhoz a polgárok maguk közül jelölték ki az elnököt, jelezve ezzel, hogy nincs szükség a járás élén álló Nagy Farkas főszolgabíró elnöklésére. Nagy Farkas viszont másképp gondolta ezt. Közölte, hogy ő három nappal később, 1868. január 7-én szeretné a tisztújítást megtartani, amelyet – élve felügyeleti jogával – természetesen ő kíván levezetni. A képviselő­- testület tiltakozott, mondván, hogy tisztségviselői megválasztását a város mindenféle hatósági felügyelet nélkül maga kívánja elvégezni. Ment a huzavona, a levélváltás oda-vissza, s egyik fél sem engedett. Végül a város részéről úgy döntöttek, hogy az általuk mondott napon, azaz 1868. január 4-én mindenképpen meglesz a választás. Így is történt. 
De a főszolgabíró sem hagyta annyiban a dolgot, s az ügy a vármegye közgyűlése elé került. Ott mindkét fél, Nagy Farkas és Egerszeg is a maga igazát védte. A megye viszont arra hivatkozva, hogy a polgárok az új tisztségviselőket megelégedéssel fogadták, és újabb választásokkal fölösleges a kedélyeket izgatni, helybenhagyta a választást, de a jövőre vonatkozóan figyelmeztette a várost, hogy tartsa magát a megye rendelkezéseihez. 

A következő, 1869. évi tisztújításkor még mindig lángolt a harci szellem, s Egerszeg újból ki akarta küszöbölni járási felettese jelenlétét. Ez azonban elbukott a városbeli két politikai csoportosulás egymás elleni harcában. Az egyik társaságot Árvay István ügyvéd és Königmayer Károly apátplébános irányította, ők Sipos Boldizsár addigi városbírót támogatták, és folytatva a korábbi hagyományokat a járási fennhatóság ellen foglaltak állást. A másik tömörülés, amelyet Molnár György és Ruzsics Károly ügyvéd vezetett, nem érezte elég erősnek magát, s kihasználva a megye ez irányú nyomását, maga mellé állította Nagy Farkas főszolgabírót egyértelműen azért, hogy az ő jelöltje, Hanty Ferenc ülhessen a bírói székbe. Célját el is érte, Egerszeg függetlenségi törekvését pedig feláldozta a hatalmi érdekek oltárán. Az ezt követő önkormányzati választások aztán egészen 1885-ig (a rendezett tanácsú városi státusz megszerzéséig) a mindenkori főszolgabíró vezérletével zajlottak.