A Vértes és a cserszömörce bíbora ősszel

Mi az egyre népszerűbb Haraszt hegyi tanörvényt jártuk végig, amely kilátópontokkal (Kőlik-barlang, Szóló-kő), kerek tisztásokkal (Lóállás, Ökörállás) és az onnan Csákvár városára, a Gerecsére, a Velencei-hegységre és a Velencei-tóra nyíló panorámával ajándékozza meg az arra járó vándort. Nem tipikus tanösvény, hiszen a tölgylevél formájú jelzésű útvonal bozótosokon, szűk ösvényeken, falépcsőkön, meredek kaptatókon, erősen köves lejtőkön, sziklakiállásokon halad, a jelet érdemes folyamatosan szemmel tartani, noha a lábunk elé is figyelnünk kell. A túrabot szerintem nagyon jó szolgálatot tesz, tapasztalat, hogy az avar miatt száraz időben is csúszós lejtőkön vesszük igazán hasznát. Ezzel együtt a közepes állóképességgel is lehet teljesíteni a Vértes ezen szakaszának déli hegyoldalait bejáró 3,5 kilométert. Szemeteseket, pihenőpadokat ne nagyon keressünk. A megevett szendvics szalvétája, a kiürült flakon, az üres csokipapír és az almacsutka kerüljön csak vissza a hátizsákba.

Az őszi erdő pedig mindenért kárpótol: az aljnövényzetet adó melegkedvelő növények közül a cserszömörce cserje levelei sárgában, vörösben, bíborban izzanak a napsütésben. (A cserszömörce kertekbe is telepíthető, sövénynek is alkalmas, buga-virágzata és ping-pong-ütőhöz hasonló kerekded levelei pedig még zölden szedve gyulladásokat enyhítő gyógynövényként hasznosíthatók, de ipari bőrcserző-anyagot és sárga festékanyagot is nyernek ki belőle. Főzetét főleg fogíny problémák kezelésére ajánlják.)

A Haraszt hegyi tanösvény megjárása után feltétlenül megérdemeljük az édességet, hiszen feltehetően elegendő kalóriát égettünk el a hegyoldalban. A világhíres csákvári Csuta cukrászda – ami egy közeli hegyről kapta a nevét – elképesztő fagyikínálattal rendelkezik, a süteményválasztékról nem tudok nyilatkozni, mert a vasárnap koraesti óriási sorba már nem álltam be.

A dolomitból felépülő Vértes hegység szűken vett területe a Dunántúli középhegység 314 km²-es szakasza, a Móri árok és a Tatai-váli árok között. Neve a legenda szerint onnan ered, hogy az 1051-ben a térségre támadó német-római katonák, miután nem sikerült győzniük, „katonák nagy örömükben, hogy megmenekültek a halál torkából, futottak haza, elhagyva felszerelésüket, elhajigálva pajzsaikat, fegyvereiket, vértjeiket. Vértjeik szinte beborították a hegyoldalakat”.