Szent pók: főleg Irán miatt érdekes - filmkritika

Rahimi (Zar Amir-Ebrahimi) újságíróként dolgozik, és Mashhad városába utazik, ahol egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Az elkövető örömlányokra utazik, és szent küldetése, hogy megtisztítsa az utcákat a bűntől. Rahimi élő csalinak használja magát, hogy kézre kerítse a gyilkost. A valós sorozatgyilkosokat bemutató filmek általában sokkal inkább koncentrálnak a gyilkos személyére, motivációjára, módszereire, és jóval kevesebb figyelmet szentelnek az utánuk folyó nyomozásra. A Szent pókban megvolt a potenciál, hogy megtalálva az arany középutat mindkét perspektívát alaposan körbejárja. A cselekmény első felében Rahimi az abszolút főszereplő, aki rögtön a szívünkbe lopja magát céltudatosságával. Elvégre ez egy iráni nő részéről különösen merész és becsülendő dolog. Ali Abbasi alkotásának ez az egyik fő irányvonala, de előkerül a vallás, a politika, hogy végül morális háborúvá dagasszák a konfliktust. 

Ilyen szempontból könnyű párhuzamot vonni A martfűi rémmel vagy akár az X polgártárssal, melyekben a tettes azért garázdálkodhatott sokáig szabadon, mert a rendszer vagy teljesen inkompetens alakokból állt, vagy szimplán nem foglalkoztak az üggyel. A bicskanyitogató korrupció, a közönyösség és az emberi élet sárba tiprása itt kéz a kézben jár, épp ezért drukkolunk a főhősnek. Közben a gyilkos sem lazsál, és sorra szedi áldozatait. Ezek a részek hatásosak, de nem túl brutálisak. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy veszi át a stafétát a tettes, Saeed (Mehdi Bajestani). Az ő hétköznapjai, a szent küldetése, majd később a letartóztatása, valamint bírósági tárgyalása. A főszereplőváltás önmagában nem probléma, felpörgeti a filmet, és új arculatát mutatja be, ám Rahimi szinte teljesen eltűnik. Abbasi pedig nem csak vele nem tudott mit kezdeni, több szempontból is felszínesen járja körbe az eseményeket. Hiába pörög folyamatosan a Szent pók, ha részleteiben nem elég alapos. Sokkal több potenciál rejlett a tárgyalásban, a közvélemény erejében, ahogy Saeed tettei súlyos morális kérdéseket feszegetnek. 

Erre önmagában fel lehetne építeni egy filmet, ám a rendező csak bedobálja a fontosabbnál fontosabb témákat, hogy aztán felületesen érintve haladjunk tovább. A zárás ettől függetlenül betalál, elgondolkodtat és valahol mélyen el is borzaszt. Abbasi műve beleillik az igaz történeten alapuló sorozatgyilkosos filmek táborába. Habitusában, cselekményvezetésében nem tartalmaz túl sok autentikusságot, de helyenként felkavaró tud lenni. Az igazi ereje azonban az iráni helyszínben, gondolkodásmódban rejlik, illetve abban, hogy kiprovokálja az érzelmeket és a moralizálást a nézőből. Pont emiatt bosszantó, hogy kicsit alaposabb forgatókönyvvel mennyivel erőteljesebb élmény lehetett volna. Egy esélyt így is megérdemel, mert sodró lendületű, erőteljes dráma, thriller érdekes nézőpontokkal, mely képes hatást kiváltani a nézőből, még ha nem is vonul be a műfaj klasszikusai közé.