Híressé tettük a paprikát

Drága Annus néni barátnőm okításának köszönhetően maggyűjtésben profi vagyok: először vágjuk le teljesen a paprika húsát az érrel együtt, csak a magok maradjanak a csutkán, majd szárogassuk pár napig. Amikor már könnyen lepergethetőek, akkor gyűjtjük össze a magokat és fajtánként külön papírzacskóban, felcímkézve, száraz helyen tároljuk. 

Az idei aszályos nyár nem kedvezett a paprikának. Az öntözés csak a túléléshez volt elegendő, az éltető esőt nem tudtuk pótolni. A megérkezett csapadék viszont mintha meghozta volna a paprikabokrok kedvét, s ha visszatérne a vénasszonyok nyara, talán behoznának valamit a lemaradásból. 

Érdekes, hogy kedvelt zöldségünket (Capsicum annuum) több országban is (angol, német, norvég, olasz, román...) magyar nevén, paprikaként ismerik. Az ilyetén elnevezés a 18. században bukkant fel először írásos emlékeink között, eleinte a bors görög titulusa után hívták peperinek, piperinek, paparnak, s 1724-ben szerepelt először paprika néven. Pedig hát nem éppen egy őshonos magyar zöldség, mégis még a Magyar Néprajzi lexikonban is a legjelentősebb magyarországi fűszernövényként és az egyik leggyakrabban fogyasztott zöldségféleként szerepel. Őshazája Közép- és Dél-Amerika, a 16. század elején került Európába, Portugálián és Spanyolországon keresztül ismerte meg a kontinens.

A magyar paprika alatt leginkább a fűszerként használt, szárított és feldolgozott őrleményt értjük, sok magyar étel egyik elengedhetetlen kellékét. Először 1775-ben Csapó József debreceni füvészkönyve szólt a paprika termeléséről és használatáról. A 18. század végétől fokozatosan a magyar konyha kedvelt fűszernövényévé küzdötte fel magát, s a paprikás ételekkel jelentős ízlésbeli változásokat okozott. Először olcsó borspótló fűszerként használták, Zalában "höllesborsnak", másutt pirosborsnak hívták. A magyarországi paprikakultúrában a szegedi körzet a legjelentősebb, gyökerei a 18. századig nyúlnak vissza, ám a múlt század derekáig nem haladta meg a családi önellátás szintjét, de végül is a paraszti művelés és feldolgozás módja vált a nagybani termesztés alapjául. 

Az étkezési zöldpaprika a Kárpát-medencében az 1870-es évektől vált egyre népszerűbbé. Először az ország déli részén letelepedett bolgár kertészek kezdték más zöldségfélékkel (paradicsom, uborka) termeszteni. A módszereiket, termelési technikájukat aztán ellesték, eltanulták, sőt továbbfejlesztették a környezetükben élő magyarok, s a századfordulón már ismerték, fogyasztották és termesztették a paprikát. Eleinte a bolgároktól behozott fajtákat  (kosszarvú, kalinkói, szervián) termesztették, később ezekből alakultak ki a helyi fajták. Az 1920-30-as évekre tehető a kedvező természeti feltételeken alapuló, önálló tájfajtákat felmutató, étkezési paprikát termesztő körzetek, köztük Gyula, Szentes, Cece és környéke, Kalocsa és vidéke kialakulása.

S persze azt se feledjük, hogy magyar tudós, Szent-Györgyi Albert a magyar paprikában izolálta a C-vitamint, s felfedezésének köszönhetően vált lehetővé a C-vitamin, az aszkorbinsav nagy mennyiségben való előállítása - felfedezéséért 1937-ben Nobel-díjat kapott. Nem mellesleg Szent-Györgyi professzor mutatta ki a paprikában az emberi érrendszer számára fontos P-vitamint is. A paprika másik fő hatóanyaga az erek alapi részén található úgynevezett óriássejtekben rejtőzködő kapszaicin, amitől a növényt csípősnek érezzük. Az érett termés a karotinoidok színező hatása miatt lehet sárga, piros vagy akár fekete és barnáslila is. A sárga árnyalatúak curcumint is tartalmaznak. Minden paprika bővelkedik B-vitaminban, az ásványi anyagok közül pedig magnéziumból, káliumból és vasból rendelkezik jelentős készlettel.