Férfiak Fókuszban

2022.07.05. 11:30

„Miért sántít, Feri bácsi?” - interjú Kardos Ferenccel

Könyvtáros, helytörténész, romaholokausztés néprajzkutató, író. Kardos Ferenc leginkább mégis révkalauznak érzi magát, aki nyitott személyiségével mindenféle társadalmiréteghez könnyedén eljut, gondolkodásra késztet, és minőségi kultúrát közvetít.

Benedek Bálint

Kardos Ferenc kulturális révkalauzként mindegyik társadalmi réteggel megtalálja a közös hangot Fotó: Szakony Attila

Kardos Ferenc kulturális révkalauzként mindegyik társadalmi réteggel megtalálja a közös hangot Fotó: Szakony Attila

Az első kérdés, amit találkozáskor a gyerekek kendőzetlenül feltesznek neki: „Miért sántít, Feri bácsi?” Kardos Ferenc soha nem bántódott meg, ha valaki születési rendellenességéről érdeklődött, hiszen az egész életét meghatározta. Ahogy fogalmazott: úgy értesz meg egy embert, ha először megnézed, ki ő. Nem kell megsértődni, az őszinteség és a nyitottság a legrövidebb út két lélek között. Viszont eddig keveset beszélt a gyermekkoráról, arról, miként talált rá az útjára, a hivatására. A zalai megyehatárhoz közeli, somogyi Iharosberényből indult, bár nem zökkenőmentesen.

– Koraszülöttként, hét hónapra, csípőproblémával jöttem a világra Kaposváron – mondta. – Speciális problémám volt, nem fejlődött ki rendesen a csípővápa, ami súlyos gondokat okozott. Az orvostudomány az 1960-as éves közepén még nem készült fel az ilyen esetekre, és bár azonnal megműtöttek, nem sikerült a legjobban a beavatkozás. Csak arra koncentráltak orvosaim, hogy megmentsék a lábaimat, és képes legyek járni. Igaz, azt közölték: soha nem leszek egészséges, talán felnőttként a csípőprotézis javíthat az életminőségemen. Az ezt követő mintegy 15 évben rengeteg, olykor fájdalmas műtétet kellett elviselnem.

Paraszti családból származott, bár édesanyja tanító volt, édesapja fakitermelő, aki háztáji gazdaságot vezetett. A munkából neki mozgássérültként is ki kellett vennie a részét. Az iskolapadból azonban nem szeretett volna sokat hiányozni, és a közösséget is szerette, mégsem keseredett el, pozitív életszemlélete erőt adott.

– Sokat voltam egyedül, a műtétek utáni regenerálódás és rehabilitáció idejét otthon töltöttem, imádtam olvasni – mesélt tovább. – Tízéves lehettem, amikor mankóval, lábfejtől derékig gipszben bementem az iskolába, ahol speciális ülő-fekvő alkalmatosságot készítettek nekem, hogy tanulhassak. Persze olykor csúfoltak, míg máskor bevettek a focicsapatba. Kapusként számítottak rám, a védésnél jól jött a mankóm. Kibúvó otthon sem volt, apám szerint ki kellett vennem a részemet a munkából, de ha a többieknek három sort kellett kapálni, nekem elég volt csak egyet. „Amit meg tudsz tenni, tedd meg, ha fáj a lábad, ülj le”, mondta. Időközben a zenére is rátaláltam, furulyázni kezdtem, ami olyan jól ment, hogy együttest alapítottunk. Gitározni pedig egy lány kedvéért tanultam meg, aztán persze a szerelem elmúlt, a muzsika viszont az életem fontos része maradt.

Már ebben az időben is jól megtalálta a hangot különféle társadalmi és kulturális közösségekkel. Szerinte arra is van magyarázat, miért lett bőbeszédű és miért érdekli annyi minden. Úgy gondolja, azért alakult így, mert évekig egyedül volt, társaság nélkül, illetve általában dédapjára, a szintén mozgássérült háborús hősre bízták szülei, akitől rengeteg mesét hallott, történetet a háborúról, a régmúltról, ezeket pedig mind elraktározta magában.

– Csurgón, a Csokonai-gimnáziumban érettségiztem, majd a pénzügyi és számviteli főiskolára kerültem Zalaegerszegre, de azt nem fejeztem be – folytatta. – Ezt követően édesanyám révén a Nagyatádi Postaigazgatósághoz tartozó csurgói postán lettem telefonközpontos, legalábbis három hónapra. Itt említették, hogy egy vizsgával postaforgalmi képesítést szerezhetek. Sok postán dolgozhattam állandó helyettesként, „postamesterként” Somogy megyében, ahol jól kerestem, tehát itt képzeltem el a jövőmet. Azonban munkakörömhöz hosszabb távon autó kellett volna, ám kiderült, egyetlen járművet sem vezethetek a sérültségem miatt. Egyszer az egyik könyvtárban láttam kerekesszékes dolgozót. Mindig imádtam olvasni, faltam a könyveket, úgy véltem, egy könyvtárban dolgozhatnék rossz lábbal is. A kanizsai városi könyvtárban 1985. október 1-én helyezkedtem el, öt évvel később történelem szakos általános iskolai tanár és könyvtáros végzettséget szereztem. Ma már tudom, akkor megtaláltam a hivatásomat. Jelenleg igazgatóhelyettesként dolgozom.

A roma közösségek olvasási szokásait, néprajzát és a roma holokausztot kutatja, mellette Nagykanizsa és vidéke története és néprajza érdekli, olvasáskultúra tárgykörben is publikált, és versei jelentek meg.

– A révkalauz szerep áll hozzám a legközelebb – fogalmazott. – A tengerjáró kapitányok nem ismerték a kis öblök zátonyait úgy, ahogyan a révkalauzok, oda be kellett vontatni a hajót, hogy ne süllyedjen el. Nagyjából ez a szerepem, dolgom és feladatom, hogy például a romákat a kultúra világához segítsem. Alapvetően nem vagyok roma, de vannak a családomban romák, identitásomat tekintve a magyar, a horvát és a roma kultúrát értem. A tudásban és a Jóistenben hiszek, az előítéletes nézeteket a mindennapi tudásommal, a mögöttes tartalom megértetésével kezelem. A lábam mindennap fáj, erre gyógyír a sok munka, az elmélyülés és a költészet.

Tuxera-szponzorált tartalom

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában